Ennyi volt

Itt van az ősz, itt van újra. És itt van a változás, itt van újra.

Eldöntöttem. Lezárom az immár több hónapja tartó agóniát. Még 2005-ben kezdtem először blogot, nyafogósan, hisztizősen. Aztán 2006-ban ismét, már kevésbé hisztizősen, és nem sokkal később volt egy bánatomat dallal elmondós időszakom is. 2009-ben egy teljesen más témájú naplóm indult, ami bő fél évet élt meg. És itt van ez, az Enkimas-blog. Talán ebben voltam, ebben lehettem leginkább én. Ki más?

Engedjétek meg, hogy néhányotoktól egyenként is elbúcsúzzak. Tudom, a lista közel sem teljes, és már előre elnézést kérek mindenkitől, aki kimaradt.

Először is fogadott öcsém, Rion. Veled kell kezdenem, te nyitottad ki a kaput egy új világ felé, neked köszönhetem, hogy egy új, egy egész más közösséget ismerhettem meg. Örökké hálás leszek ezért. Az elmúlt néhány hónapban nem volt felhőtlen a viszonyunk, és azt hiszem, ebben mindkettőnknek nagy szerepe volt. Úgy érzem, lassacskán letisztulnak bennem is a dolgok, és biztos vagyok benne, hogy te sem vagy ezzel másképp. Ha van kedved és időd, üljünk le valamikor, és tárgyaljuk ki ezt a pár hónapot, ami kiesett.

Folytatnám a sort két olyan emberrel, akit a tavaly júliusi találkozón ismertem meg az Eklektikában. Kapitány és Kristóf. Valószínűleg fogalmatok sincs, hogy ki vagyok, és ez talán így van jól. Bennem viszont megmaradt mindkettőtök arca: a lendületes, örökifjú, világot megváltani akaró Kapitányé, és a csodás mosolyú, akkor még hozzám hasonlóan csak olvasó Kristófé.

Maxen: a tavalyi év egyik fénypontja volt a megismerkedésünk és az akkor rögtön elsőre lefolytatott közel két órás beszélgetésünk. Sajnálom, hogy azóta nem sokat jártam a körúton belül, így nem nyílt alkalmunk ennek a rendszeres megismétlésére.

Tamás: drága egyetlen szerelmetes asszonyom. :) Köszönöm a sok kommentet, a beszélgetéseket, a kitartó olvasást, és mindent. Mikor lesz a lakásavató buli?

PaPe: Téged még mindig szeretnélek személyesen is megismerni. :) Sajnálom, hogy eddig nem volt rá alkalom, remélem, hamarosan bepótoljuk.

Prizma: Külön köszönöm a meghívást a Szerelem, pasta, tenger bemutatójára. És köszönöm, hogy egy erősen hiánypótló témájú, színvonalas blogot írtok a pároddal.

Faeries: Ha van még érkezésed a közös sporttevékenységhez, valamikor megejthetnénk.

979 és Little Earthquakes: ugyan veletek túl sokat nem értekeztem, de egyrészt öröm volt látni, hogy a mi világunkban is létezhetnek éveken átnyúló párkapcsolatok, másrészt tátott szájjal csodáltam a műveltségeteket és választékos nyelvhasználatotokat. Csak így tovább!

Qkevin: Alig ismertük meg egymást, és máris leléptél a Nagy Ködös Albionba. Good luck odaát, és egyszer úgyis meglátogatunk a szigeten. :)

DeFalla: Neked leginkább Sátát, a mindig biztató kommentjeidet, és az örök optimizmust köszönöm. Mosolygósat! :)

Lonelycloud és matin, a második blogtalálkozóm sztárjai: nem fogom elfelejteni a zenei elmélkedéseiteket, na és a sátai táncot. :)

SPF: az elmúlt hónapokban folytatott levelezésünk során kiderült, hogy több közös van bennünk, mint sejtettem. Örülök, hogy megismerhettelek, és remélem, nem a Kopaszi-gáton volt az utolsó találkozásunk.

MintaMókus és Timotheus Rietbergen: írhatnátok gyakrabban is. :) És ezennel a bagoly be is fejezi a nagyfejűzést.

És végül, de nem utolsósorban Goner: Eszedbe ne jusson megváltozni! Legyél önmagad, az a törékeny és nagyon is szerethető fiatalember, akinek a helyén van a szíve, aki ebben a felszínes világban is tud és mer igazán mélyen érezni. Maradj az, akinek megismertelek.

Tudom, sok embert kihagytam. Bocsánatot kérek mindazoktól, akik esetleg méltatlannak érzik ezt. Sajnos én is emberből vagyok, és szoktam hibázni.

Nagyon fontos viszont, hogy ezt a bejegyzést csak a blogtól és a blogvilágtól való elköszönésnek tekintsétek! A veletek való személyes kapcsolattartásra igenis van igényem a továbbiakban is. Eltűnni nem ér. Akivel már ott vagyunk fészbúkon, az könnyen elér. Aki pedig még nincs ott, bátran írhat emailt. Várni fogom.

Köszönöm a követőknek a követést, a kommentelőknek a kommentelést. Sajnálom, de úgy éreztem, hogy ez így ebben a formában nem mehetett tovább. És mindazoknak, akiket a távozásom bánattal és szomorúsággal tölt el (ha van ilyen): Ne sírj, mert vége van. Mosolyogj, mert megtörtént.

Másfél óra

...és itt van az ősz.

Sokminden történt a nyáron. Az ősz is legalább annyi érdekességet tartogat, sőt, esélyes, hogy sorsfordító lesz. Kezdenek körvonalazódni dolgok, amelyeknek a körvonalazódása jó. Egyelőre tabuként kezelem őket.

Úgy tűnik, van, ami viszont nem változik, továbbra is egy tapintatlan pöcs vagyok. Bocsánat a tegnap estéért. Tudom, nem kellett volna megtennem, amit megtettem, még ha a szándékom nem is volt tisztességtelen, és remélem, ezt te is pontosan tudod. Nem tartottam tiszteletben az érzéseidet, és ez már önmagában is elég nagy baj. Legfőképp azért, mert pontosan tisztában voltam vele, hogy még más érintésére sem állsz készen. Sajnálom, hogy ez lett a vége, és remélem, a "máskorra áttevés" nem "örökre elhalasztást" jelent... Túl jó ember vagy, és nem szeretném, hogy egy ilyen hülyeség miatt megakadjon az ismeretségünk.

Apupótló eszköz

Szegény Sándorra az elmúlt év tavasza óta rájár a rúd. Azóta egyre nagyobb intenzitással, recsegve-ropogva tágul a világképe. A mai nap is egy egészséges lórúgást jelentett ebből a szempontból.

Történt az, hogy az ő élete párja leütött a közismert licitálós portálon egy szekrénysort még valamikor múlt héten. Ma jött el a nagy nap, amikor a szekrénysort át kellett venniük, és ebben elengedhetetlen szerep jutott nekem is: átviteltechinkai szakreferenssé avanzsáltam. Konkrétan a negyedik emeletről kellett levinnünk a szekrénysort az autóhoz. Annyi volt a könnyítés a feladatban, hogy vihettük elemenként. A nehezítés meg annyi, hogy nem volt lift...

Szerencsére az eladó felkészülten várta érkezésünket: egyrészt az ablakból meglátván az utánfutós gépjárművet, lekiabált, hogy a tizenhármastkellmegnyomni (ekkor az egyébként cseppet sem babonás Sándor már kezdte sejteni, hogy ennek rossz vége lesz), másrészt a szekrényt kiürít(t)ette. Az alsó szekció kipakolásában a három gyermeke is segítségére volt.

Amikor az utánfutón az elemek rögzítésére kitalált alternatív megoldás nem működött, és vissza kellett térnünk az (egyik) eredeti tervhez, Sándor úgy döntött, hogy egyedül is le tudja venni az utánfutóról az egyik kisebbik elemet. Ez meg is történt, csak hát az erőhatások kibillentették egyensúlyi helyzetéből a szekrénykét, és annak alsó fiókjai kicsúsztak. A következő látvány tárult elénk:


Így tágult ismét hatalmasat Sándorunk világképe. A gyermekeknek pedig ezúton is két maflás, mert nem végeztek alapos munkát. Az azért még továbbra is rejtély, hogy a 12 éves forma legidősebb leánygyermek, avagy az édesanya játékszerét találtuk meg...

Szemedbe nézek

Nem is

Nem is Hiperkarma. Bocs. :D

Augusztus huszadika

Kicsit szivatóval indultam ma reggel. Az elmúlt éjszakai alvásom ugyanis két részletben történt, és a kettő között volt legalább egy órányi szünet. Végül azért valahogy mégiscsak sikerült magamhoz térnem, aztán megfészeltük Gonerrel a mai napra tervezett kerékpározás részleteit. Ha már elkészült az A jelű kerékpár (kit szintén szerencsekerekes apropóból nevezzünk ezentúl Aladárnak) két vadonatúj lába, gondoltam, négyesben (azaz Goner, Aladár, Pót Béla, és én - ki más) kiruccanhatnánk kicsit.

Goner figyelmeztetett, hogy pótkereket hozzak magammal, ám én ennek akkor nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget. 12:53-kor felpattantam Bélára, Aladárt pedig kormányon fogtam, és kigurultunk a metróhoz, ahol is csatlakozott hozzánk negyedik utastársunk. Rövid technikai eszmecsere és gyakorlati próbálkozások után eldőlt a beosztás is, miszerint Goner kapja Bélát, nekem pedig Aladár jut.

El is indultunk hát az eredetileg tervezett útvonalon, ám alig 3 kilométer után megtörtént a baj: Aladár hátsó talpából egy villamossín - kátyú kombináció hatására elszökött a levegő. Itt emlékeztetném a nyájas olvasót a pótkerék szükségességére, illetve az arra való figyelmeztetésre, illetve az arra való fittyet hányásra.

Se rá fütty, megfordultunk, sétáltunk vagy fél órát, és visszaérkeztünk szerény hajlékomba, ami jelenlegi állapotában sokkal inkább hasonlít egy disznóólra. Égett is az orcám rendesen, nem győztem bocsánatot kérni a körülmények miatt. Ezúton szeretnék mégegyszer... Ígérem, a holnapi takarítás után megmutatom, hogy tud ez ragyogni is. (Jut eszembe, a holnapi takarításhoz önkéntesek jelentkezését szívesen veszem.)

Negyedóra után aztán elkészült a gumicsere, célba vettük a legközelebbi benzintyúkot, ahol Aladár megkapta a levegőt a talpába, és huss, már repültünk is. Úgy 15 kilométer után megkérdeztem Gonert, hogy mi az elgondolása a folytatásról, amikor ő is könnyelműségéről tett tanúbizonyságot, mert azt mondta, hogy nem kell még elindulnunk visszafelé, 7-re kell hazaérnie, és még stabilnak érzi az állapotát.

Azt hiszem, úgy 2 óra elteltével ez elmúlt. De ezzel nem volt egyedül, csak én próbáltam titkolni. Bocs. :) Fél 7-kor sikerült lezárnunk a mai túrát, ekkor a kilométerszámláló azt mondta, hogy 56. Ennyit mentünk ma. Le a kalappal!

Este pedig sajnos elváltak útjaink, bár nagyon élveztem Goner társaságát, de mindkettőnket más-más csoport várt a tűzijáték megtekintése okán (engem konkrétan kedves Sándor és gyermekeinek kétharmada). Amiről nekem mellesleg a július 8-adikai ámerikai pirotechnikai bemutató jutott eszembe. Különösen a 22. percnél, amikor is a hanghatás is elérte az ott tapasztalhatót.

Ismét egy remek napot zárhattam, melyért ismét szeretnék köszönetet mondani az illetékes elvtársaknak és az elvtársnőnek. Aki egy kicsit szétesett a végére, pont úgy, mint én, csak én már rutinosabban titkolom.

Napfény borul