0. Továbbra sincs ihletem, és továbbra se azt írom, amiről írnék...
1. Túléltem a múlt heti túlélőtréninget. Good job. Meg vállveregetés.
2. A skót zubik is pont olyanok, mint a magyarok. Értve ezt a negatívumokra.
3. Az a három magyar fiatalember, akivel a tegnap estémet töltöttem, elbűvölt, és visszaadták a reményt. Köszönöm, Tamás (welcome to Budapest), QKevin (sorry to see you leaving), Goner (be strong in the next couple of weeks).
Az úgy kezdődött, hogy valamikor januárban Tamás továbbította nekem a meghívót a zeseményre. Ez a zesemény aztán némi szervezkedés és előkészítés után tegnapelőtt és tegnap megtartatott.
Pénteken délután 5 után néhány perccel (bocsánat a késésért, meg kellett várni, míg a mosógépen lejár a gyorsprogram) találkoztunk Tamással, 979-cel, és Little Earthquakes-szel az Ecseri úti metróállomásnál, ahonnan is rövid kitérőt tettünk Qkevin munkahelye felé, hogy őt is felvegyük. Ezek után elindultunk legújabb utastársunk otthona felé, ami blogjának címével ellentétben nincs a világ végén, sőt, még a Körúton kívül sem.
A következő megállónk (a nagyfalusi dugó után) Eger volt, ahol először a Spar nevű kiskereskedelmi egység parkolójába álltunk be egy szimpatikus fiatalember mellé, csak azért, hogy 3 perccel később a takarítószemélyzet informálhasson bennünket arról, hogy érkezésünk az áruház zárása után néhány perccel történt. Mit volt mit tenni, átvágtattunk a város szélén lévő LÁDAGYÁRba. Azért így, csupa nagybetűvel, mert (1) ládagyár, (2) nyitva volt és (3) éppen rajzás volt (lásd még: a nagy orrú, a ragyás képű és a többiek), és hűha.
Mire újra elkezdtük magunk alá gyűrni az országutat, este lett, este lett, Kiki pedig már régesrég tette a dolgát (nyúgott a lomba), de ezek után meg se álltunk A Tett Helyéig (kivéve a szilvásvárasi elbaszarintást, ahol kivételesen a dzsípíesznek volt igaza, és ezért meg kellett fordulni), ahol már tárt karokkal, az Igényes Csirkével, és néhány bontott üveg itallal várt bennünket deFalla és az ő csekély létszámú, ám annállelkesebbcsapata.
Egy rövid ideig agonizáltunk azon, hogy milyen sokan lemondták a találkozót, de ugyebár adott az érem másik oldala, miszerint 12 emberrel mégiscsak családiasabbra sikerült így az összejövetel. Persze, szerettem volna megismerni a többieket, akik nem jöttek el, de hát értem én, hogy Borsod megye kicsit távol van a Körúttól.
Nem is tudom, mit emeljek ki az összejövetel fénypontjaként: az autózást, az Igényes Csirkét, a gyönyörű tájat, a fényképek tanúsága szerint bizonyíthatóan megjelent Csillámfaszlámát, az elmélyült zeneelméleti beszélgetéseket, a piarulettet, vagy azt, amikor "én nem iszom, hogy legyen, aki értesíti a mentőket" enkimas 6... Ööö... Ezt inkább hagyjuk.
Akkor kerültünk ágyba, amikor már mallott a pitty. Nem sokkal később ébredtünk is, és ami számomra igen meglepő volt: mindenféle fáradtság vagy másnaposság nélkül. Egy ideig gondolkoztam rajta, hogy el is indulunk korábban, de aztán az alkoholkalkulátor azt mondta, hogy egy férfi szervezete óránként és testtömeg-kilogrammonként 0,1 g alkohollal birkózik meg, ahhoz a 120 grammhoz pedig kissé soványka lehet az a 7 óra, ami az utolsó pohár elfogyasztása óta eltelt. Így hát fél 3 körül töltöttük meg ismét a gépjárművet, hogy elinduljunk fatornyos kisnagyfalucskánk irányába.
Hazafelé volt olyan pillanat, amikor a 4 utasból négyen aludta(to)k, de én ezt nem engedhettem meg magamnak. Ellenben ezúton is köszönöm, hogy a gépjárműv belseje mentes maradhatott mindenféle falra kárpitra hányt borsótól.
DeFallának pedig ismételten szeretném megköszönni az esemény szervezését és példaértékű lebonyolítását. Jó mulatság, férfi móka volt. Remélem, távozásunk nem volt túlságosan lehangoló.
Este pedig kimentem a reptérre, megnézni a nagyvasakat. Just a perfect day.
A mai napra rendelt szent evangélium két témát fog érinteni, mindkettőt igen röviden.
Az egyik: Windows 7 képernyővédők közül a "Fényképek" nevű. Tudjátok, ez az, amelyiknek meg lehet adni, hogy melyik könyvtárban lévő fényképeket vetítse le. Nos, talán a Mennybéli se tudja, miért (hiszen nem ő írta a szoftvert), de a legújabb és agyondicsért Win7-ben ez a funkció erősen butított változatban van jelen. A képeket csak váltani tudja, nincs áttűnési effekt, és a képek egyik oldala mindig a képernyő felbontásához vagyon igazítva. Szemben az XP-vel, ahol ezeket szépen be lehet állítani. Mit volt mit tenni - volt kéznél éppen egy XP-s számítógép, átmásoltam a system32 könyvtárból az ssmypics.scr nevű fájlocskát a Win7 megfelelő mappájába. Meg is jelent a képernyővédők között "Képek vetítése" néven, csak be kellett állítani, és máris működik a dolog. Persze, azért vicces, hogy ezt így kell megoldani...
A másik: blogtalálkozódás. Már ketten is finoman kérdőre vontak, hogy miért nem mentem. Jelezném, hogy az előző, amin ott voltam, publikus volt, több helyen meghirdetve, ez a mostani pedig zárt körű. Az előzőre kaptam meghívást, erre nem. Nyilván erre az a magyarázat, hogy nem a mainstream melegblog-világot képviselem, ráadásul eléggé új is vagyok a "szakmában" (mármint ezzel a bloggal - a legelső még 2005-ben indult, nyafogósan, picsogósan, hogy miért nincs senkim), így akik meghívhattak volna, azok nem is tudták, hogy egyáltalán meg kellene hívni (már ha akarták volna - hehe). Félreértés ne essék, nem akarom számon kérni a meghívás hiányát, egyszerűen csak nem szeretek pofátlanul megjelenni ott, ahova nem hívnak meg. Így viszont legalább kialudtam magam, és másnap minden nehézség nélkül ment a hajnali 4 órai kelés.
bejegyzés a blogba. Alig több mint egy hónap alatt. Elgondolkoztam rajta, hogy talán kicsit lassítani kéne, mert lehet, hogy így gyorsan kiégek és kifogyok a mondanivalóból. Bár ugyi, ahogy mondani szokták vala, az utca a témán hever. Vagy fordítva.
Téma 1: rövidfilmen illetve videoklipen töröm az agyam. Néhány ötletem van, egynek konkrétan a hanganyagát már meg is cisnáltam, ugyanakkor örömmel venném, ha ti is megajándékoznátok egy-kettővel. Mármint ötlettel, természetesen, nem hanganyaggal. Mondjuk kommentben. Ja, és nem kell feltétlenül zubis témájúnak lennie. Köszönöm előre is!
Téma 2: újraindult az úszás. Majdnem megpusztultam. Főleg az elején. Teljesen elfelejtettem, hogy is kell levegőt venni. Víz alatt leginkább sehogy, és ezt ma ismét megtapasztaltam. Elég hülye érzés utána a kötélbe kapaszkodva prüszkölni, a medence közönségének nem kis derültséget okozva ezzel. Viszont a végére ismét belejöttem. Rendszert kell ebből csinálni, na.
Téma 3: a fogaim is lassan, de biztosan rendbe kerülnek. De leginkább sokba. Kicsit elhanyagoltam őket az elmúlt években, és ez most sokszorosan visszaütött. Szerencsére nem annyira, hogy komplett műfogsorokkal kelljen foglalkozni, de néhány tömés és (újra)gyökérkezelés befigyel.
Most viszont megyek alszani, mert fárasztó volt ez a nap. Pápá.
Nagyon sokáig rágtam. Nem idegességemben, hanem amikor megnőtt, így "nyestem" vissza. A fogaim mindig kéznél voltak, és jobban bíztam bennük, mint a bal kezemben, ami elég sután irányítja az ollót.
Ez egyébként elég érdekes, írásban, meg általában a finom mozdulatokat igénylő dolgokban jobbkezes vagyok, ellenben a kapát vagy az egyéb, nagyobb méretű kétkezes szerszámokat (khm) balkezesen fogom. Kivéve a kaszát (igen, k-val), mert abból még nem találkoztam balkezessel.
Visszatérve a körömrágásra, egy gyakorló pszichológus (na és természetesen Őszinte Srác :P) nyilván ebből mindenféle öncsonkító hajlamot olvasna ki. Lehet, hogy tudat alatt valahol tényleg úgy is van?
Mindenesetre egy ideje már nem rágom a körmömet. Rájöttem, hogy suta balkéz ide vagy oda, ollóval sokkal esztétikusabban lehet megformázni a karmaimat. Mondjuk eszembe nem jutna ezt megnézni először egy pasin, de ki tudja, biztos van olyan is, akinek ez az első.
Nekem inkább az arc, az arckifejezés, netán a mosoly. Érdekes, sokan azt mondják, hogy a szemet nézik meg először. Be kell vallanom, arra se nagyon emlékszem, hogy a nagy szerelmeimnek milyen színű szeme volt. Pedig amikor szerelmes vagyok, imádom, ha elveszhetek a párocskám szemeinek mélyében. De akkor már nem a színe számít.
A blogtalálkozó résztvevőinek szemszínére se emlékszem. De több arcra nagyon is. Egyre különösképpen.
Volt már blogom. Nem is egy. Mindig megelégeltem az írást, de most mégis belevágok újra. Általában két okból szokott ez megtörténni velem: vagy nagyon rám tör a magány, és ilyenkor folyamatosan hisztizek, hogy miért nincs senki, vagy elég volt a mi kis világunkból, és teljesen semleges témában írogatok. Most egyszerre van mindkettő, elegem van a mi kis világunkból is, és eléggé egyedül is érzem magam. Azért a hisztit megpróbálom mellőzni. :)
A mi kis világunk egy egészen MÁS világ. Fiúk egymás közt. Időről időre elég belőle, néhány napja ismét letöröltem magam az összes társkeresőről, ahol regisztrált voltam. Mindezt természetesen csak azért, hogy pár nap vagy hét múlva újra regisztrálhassak...
Az egyedüllét érzése pedig igazán tegnap este tört rám...
Tegnap este voltam ugyanis egy blogtalálkozón. Írók, olvasók egymás közt. Alapvetően nem ez, pontosabban nem közvetlenül ez (mármint a találkozó ténye) inspirált az írásra. Sokkal inkább az, hogy egyrészt voltak ott helyes és értelmes fiúkák, akikkel közelebbről is szívesen megismerkedtem volna, így, nagy magányomban - nem is feltétlenül szexuális vagy párkapcsolati jelleggel, "csak" baráti/ismerősi köröm bővítése okán (tulajdonképpen ezért is mentem el). Másrészt pedig voltak páros emberek is, és hát mi tagadás, néha belegondoltam, hogy milyen jó lett volna, ha én se egyedül megyek. Ott volt például az a két ember, akit ismertem a találkozó előtt: Öcsi és Ricsi. Elbűvölők voltak, mint mindig. Szerencsések, hogy ebben a vilában így egymásra találtak.
Maga a találkozó elég ambivalens érzéseket váltott ki belőlem. Sajnos elég szerencsétlen volt a hely kialakítása, ezért a csapat másodiknak érkező fele nem is nagyon tudta, hogy mi páran, akiket külön asztalhoz ültettek, szintén oda tartozunk. Így hát nem rovom fel nekik, hogy nem is köszöntek, és hátat fordítottak nekünk. Viszont a mi kis csapatunk kellemesen elbeszélgetett a sarokban, úgyhogy a dolgok alapvetését tekintve jól éreztem magam - köszönöm a meghívást.
Ami pedig a jövőt illeti: majd meglátjuk. Írom, amikor és ameddig úgy érzem, hogy van mondanivalóm.
