A következő címkéjű bejegyzések mutatása: török. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: török. Összes bejegyzés megjelenítése
2011. április 23., szombat
2010. szeptember 22., szerda
Megválaszolatlan
Új laptopot kaptam a cégnél, rendezgetem a búkmárkokat. Erre bukkantam köztük:
Amikor harmadszor voltam Isztambulban, és a törökömet vártam a szállodában, bekapcsoltam a török MTV-t és elkezdtem kipakolni a bőröndömből a ruháimat. Egyszer csak magyar szó csapta meg a fülemet. Ez volt az.
A magyar szöveg egyébként a török dalszöveg egy részének fordítása.
Amikor harmadszor voltam Isztambulban, és a törökömet vártam a szállodában, bekapcsoltam a török MTV-t és elkezdtem kipakolni a bőröndömből a ruháimat. Egyszer csak magyar szó csapta meg a fülemet. Ez volt az.
A magyar szöveg egyébként a török dalszöveg egy részének fordítása.
2010. szeptember 12., vasárnap
Isztambuli
No kérem, itt vagyok. Az úgy volt, hogy 12:05-kor indult volna a gép menetrend szerint. 10:30 környékén ki is értem a reptérre. Egy pillantás az infótáblára, és máris látszott a vészjósló közlemény, miszerint az indulás 13:30-kor várható. Check-in, fényképgépről kiviteli nyilatkozat, útlevélvizsgálat, röntgen, fémdetektor, kaja, duty free, és várakozás. Váárakozás. Vááárakozás. Majd a hangosbemondó közli, hogy az érkező gép késése miatt késünk. Oké.
13:10 körül felálltunk, beálltunk a kijáratnál kígyózó sorba. 2 perccel később bemondták, hogy majd 14:00 körül menjünk, addig csüccs. Ezen felbuzdulva toltunk megint egy kis kaját. Én már az utolsó falatoknál tartottam, a kolléga még nem annyira, amikor is bemondták, hogy lehet beszállni. Nálysz. 14:00 helyett 13:20 körül.
Beszálltunk. HA-LOU volt a fuvareszköz. A kapitánya közölte az utasokkal, tehát velünk, hogy elnézést, elnézést, elnézést, de még sokáig nem fogunk elindulni, mert Isztambulban zivatar van, és eső, és emiatt zsúfolt légtér. Viszont javul a helyzet, úgyhogy lehet, hogy nem kell két órát a gépen ücsörögnünk indulás előtt. Mellesleg azért döntöttek úgy, hogy beszállítanak, és nem a tranzitban váratnak minket, mert bár ez így kényelmetlenebb, de hát bármikor jöhet a toronytól az engedély a hajtóműindításra.
Ezután nekem filmszakadás volt. Valahányszor beszállok egy repülőbe, menetrend szerint (késés nélkül, azonnal) jön az alvásinger. Aludtam is egy órát. Ébredés után néhány perccel a kapitány úr közölte, hogy továbbra is várunk, de áttolnak minket egy külső állóhelyre, mert kell a híd egy másik gépnek. Így is történt, én meg bekapcsoltam az egyik telefonomat, és elkezdtem emailezni, sms-ezni, msn-ezni... Aztán egyszer csak felpörögtek a hajtóművek és jöttünk.
15:05-kor dobbantottunk. Az út 1:40 volt. Tehát 4 és fél órát vártunk egy alig több mint másfél órás útra. Hurrá. De végülis itt vagyok.
Marhára hiányzik a törököm. Olyan kis megszokott dolog volt már, hogy ha idejövök, akkor találkozunk. Ettől függetlenül a város szép és egyszerűen csodálatos, ahogy lüktet, de kicsit üresebb, mint lenni szokott.
Holnap majd kompon állok vagy ülök, aztán keddtől csütörtökig konferencia (reményeim szerint valamelyik este a Boszporuszon ringatózó hajón lesz egy vacsora), pénteken megint kompon állás/ülés, szombaton pedig városnézés. A tervezett célpontok: Yedikule (magyarul Héttorony - Egri csillagokon szocializálódtam, legalább ötször elolvastam a könyvet), Topkapi Szeráj, Hagia Sophia, és ami még belefér az időmbe. Vasárnap kései kelés, és gó hóm. De addig még endzsój szánsájn. Már ha lesz - egyelőre kicsit szomorkás az idő.
13:10 körül felálltunk, beálltunk a kijáratnál kígyózó sorba. 2 perccel később bemondták, hogy majd 14:00 körül menjünk, addig csüccs. Ezen felbuzdulva toltunk megint egy kis kaját. Én már az utolsó falatoknál tartottam, a kolléga még nem annyira, amikor is bemondták, hogy lehet beszállni. Nálysz. 14:00 helyett 13:20 körül.
Beszálltunk. HA-LOU volt a fuvareszköz. A kapitánya közölte az utasokkal, tehát velünk, hogy elnézést, elnézést, elnézést, de még sokáig nem fogunk elindulni, mert Isztambulban zivatar van, és eső, és emiatt zsúfolt légtér. Viszont javul a helyzet, úgyhogy lehet, hogy nem kell két órát a gépen ücsörögnünk indulás előtt. Mellesleg azért döntöttek úgy, hogy beszállítanak, és nem a tranzitban váratnak minket, mert bár ez így kényelmetlenebb, de hát bármikor jöhet a toronytól az engedély a hajtóműindításra.
Ezután nekem filmszakadás volt. Valahányszor beszállok egy repülőbe, menetrend szerint (késés nélkül, azonnal) jön az alvásinger. Aludtam is egy órát. Ébredés után néhány perccel a kapitány úr közölte, hogy továbbra is várunk, de áttolnak minket egy külső állóhelyre, mert kell a híd egy másik gépnek. Így is történt, én meg bekapcsoltam az egyik telefonomat, és elkezdtem emailezni, sms-ezni, msn-ezni... Aztán egyszer csak felpörögtek a hajtóművek és jöttünk.
15:05-kor dobbantottunk. Az út 1:40 volt. Tehát 4 és fél órát vártunk egy alig több mint másfél órás útra. Hurrá. De végülis itt vagyok.
Marhára hiányzik a törököm. Olyan kis megszokott dolog volt már, hogy ha idejövök, akkor találkozunk. Ettől függetlenül a város szép és egyszerűen csodálatos, ahogy lüktet, de kicsit üresebb, mint lenni szokott.
Holnap majd kompon állok vagy ülök, aztán keddtől csütörtökig konferencia (reményeim szerint valamelyik este a Boszporuszon ringatózó hajón lesz egy vacsora), pénteken megint kompon állás/ülés, szombaton pedig városnézés. A tervezett célpontok: Yedikule (magyarul Héttorony - Egri csillagokon szocializálódtam, legalább ötször elolvastam a könyvet), Topkapi Szeráj, Hagia Sophia, és ami még belefér az időmbe. Vasárnap kései kelés, és gó hóm. De addig még endzsój szánsájn. Már ha lesz - egyelőre kicsit szomorkás az idő.
2010. szeptember 2., csütörtök
Здравствуйте!
Úgy bizony. Ma cserét ajánlott a főnököm: nem kell tovább a szenvedős török projektecskémmel foglalkoznom, lepasszoljuk egy török kollégának. Cserébe több orosz projekt belső koordinálását kapom feladatul.
Az a helyzet, hogy örülök ennek az ajánlatnak. Sokkal inkább a komfortzónámban van, mint az, amit most kell csinálni a törökökkel. Kihívás itt is akad bőven, és azt se hiszem, hogy a lábamat kell lógatnom. (Biztos sokat gondolkozott ezen az ajánlaton azok után, hogy tegnapelőtt mondtam neki, hogy szeretném, ha ezt ajánlaná. No lám, ilyen egy jó főnök.)
Persze, ha valami a komfortzónámon kívül van, az jó fejlődési lehetőség, csak hát nem mindegy, hogy úgy fejlődök, hogy közben az egészségem rámegy. Sokszor görcsölt a gyomrom mostanság, és az ősz szőrszálaim is megjelentek. Mondjuk a természetnek van némi humora, mert nem a hajam kezdett el őszülni, hanem a szakállam és a mellkasszőrzetem.
A török projekt elveszítésében csak azt sajnálom, hogy így lőttek a törökömmel való találkáknak. Bár ő most úgyis a tengerentúlon van, és mire visszajön, addigra jó eséllyel le is zárul az a projekt. A budapesti látogatását mindenesetre még behajtom rajta, az fix.
Az a helyzet, hogy örülök ennek az ajánlatnak. Sokkal inkább a komfortzónámban van, mint az, amit most kell csinálni a törökökkel. Kihívás itt is akad bőven, és azt se hiszem, hogy a lábamat kell lógatnom. (Biztos sokat gondolkozott ezen az ajánlaton azok után, hogy tegnapelőtt mondtam neki, hogy szeretném, ha ezt ajánlaná. No lám, ilyen egy jó főnök.)
Persze, ha valami a komfortzónámon kívül van, az jó fejlődési lehetőség, csak hát nem mindegy, hogy úgy fejlődök, hogy közben az egészségem rámegy. Sokszor görcsölt a gyomrom mostanság, és az ősz szőrszálaim is megjelentek. Mondjuk a természetnek van némi humora, mert nem a hajam kezdett el őszülni, hanem a szakállam és a mellkasszőrzetem.
A török projekt elveszítésében csak azt sajnálom, hogy így lőttek a törökömmel való találkáknak. Bár ő most úgyis a tengerentúlon van, és mire visszajön, addigra jó eséllyel le is zárul az a projekt. A budapesti látogatását mindenesetre még behajtom rajta, az fix.
2010. augusztus 23., hétfő
Törököm
Futólag már megemlítettem őt néhány bejegyzéssel ezelőtt.
Lassan egy éve rendszeresen járok Törökországba. Amikor másodszor mentem, a kék iwiwre kitettem egy advertet, hogy ott leszek pár napig. Kilencen írtak, köztük ő. Kép nélkül. Így hát eléggé húzódoztam a kommunikáció folytatásától. Erre ő küldött magáról két képet, és megadta az msn-jét. Elakadt a lélegzetem. Ilyen jó pasi, és engem akar.
Hiába, no, sose tudtam letagadni a külső jelentőségét. Ráadásul egy eleve rövidnek ígérkező kapcsolatban a belső úgyse tud túl jelentős szerepet kapni. Gondoltam én, nem kicsit naívan.
MSN-en folytattuk, és megbeszéltünk egy találkozót Besiktasba. Kicsit késett, mert bedugult a város, én addig is sétáltam. Amikor találkoztunk, rögtön egy öleléssel köszöntöttük egymást, majd elvitt Isztambul turisták által nagyon kedvelt részére, a Taksimra. Ott sétálgattunk, beszélgettünk, majd meghívott vacsorára. Mennyei volt az a kaja, pedig csak valami egyszerű török húsétel volt.
Az egész éjszakát velem töltötte a szállodában. Másnap reggel taxival hazavittem, majd mentem utamra. A taxi hátsó ülésén is huncutkodtunk kicsit, remélhetőleg a sofőr nem vett észre semmit. Ha észre is vette, diszkrét volt. Az együtt alvásnak, azaz inkább nem alvásnak köszönhetően pedig a megbeszéléseim kissé álmoskásan teltek, de a fene se bánta.
Azóta többször találkoztunk. Tulajdonképpen a legutóbbi látogatásomat kivéve minden alkalommal, amikor ott jártam. Legutóbb is csak azért nem futottunk össze, mert fél évre a tengerentúlra ment.
Ha nem lenne köztünk az az 1000 km és nem lenne ismert személy Törökországban, valószínűleg nem állt volna meg ennyiben a kapcsolatunk.
Hmm... Már megint az a "ha". Túl sok a "ha" az életemben, túl sokszor gondolkozom el az alternatív világokon, pedig azok csak a képzelet szüleményei. Ez a világ van, itt és most, ebben élek, és oka van annak, hogy a dolgok így történtek/történnek, ahogy. Sokszor én magam vagyok az ok, én alakítom így, de az sem lehet véletlen. Sors, karma, végzet, Isten, vagy simán csak élet - nevezze mindenki, ahogy akarja, de hogy nem véletlenül sodródunk, az biztos. Még akkor sem, amikor úgy érezzük, hogy sodor az ár, vagy éppen mi akarunk csak sodródni.
Ez a szöveg pedig egyszerűen nagyszerű. A titok nyitja, hogy nem csak a refrént szabad figyelni. A többi simán kiránt bárkit a depresszióból.
Lassan egy éve rendszeresen járok Törökországba. Amikor másodszor mentem, a kék iwiwre kitettem egy advertet, hogy ott leszek pár napig. Kilencen írtak, köztük ő. Kép nélkül. Így hát eléggé húzódoztam a kommunikáció folytatásától. Erre ő küldött magáról két képet, és megadta az msn-jét. Elakadt a lélegzetem. Ilyen jó pasi, és engem akar.
Hiába, no, sose tudtam letagadni a külső jelentőségét. Ráadásul egy eleve rövidnek ígérkező kapcsolatban a belső úgyse tud túl jelentős szerepet kapni. Gondoltam én, nem kicsit naívan.
MSN-en folytattuk, és megbeszéltünk egy találkozót Besiktasba. Kicsit késett, mert bedugult a város, én addig is sétáltam. Amikor találkoztunk, rögtön egy öleléssel köszöntöttük egymást, majd elvitt Isztambul turisták által nagyon kedvelt részére, a Taksimra. Ott sétálgattunk, beszélgettünk, majd meghívott vacsorára. Mennyei volt az a kaja, pedig csak valami egyszerű török húsétel volt.
Az egész éjszakát velem töltötte a szállodában. Másnap reggel taxival hazavittem, majd mentem utamra. A taxi hátsó ülésén is huncutkodtunk kicsit, remélhetőleg a sofőr nem vett észre semmit. Ha észre is vette, diszkrét volt. Az együtt alvásnak, azaz inkább nem alvásnak köszönhetően pedig a megbeszéléseim kissé álmoskásan teltek, de a fene se bánta.
Azóta többször találkoztunk. Tulajdonképpen a legutóbbi látogatásomat kivéve minden alkalommal, amikor ott jártam. Legutóbb is csak azért nem futottunk össze, mert fél évre a tengerentúlra ment.
Ha nem lenne köztünk az az 1000 km és nem lenne ismert személy Törökországban, valószínűleg nem állt volna meg ennyiben a kapcsolatunk.
Hmm... Már megint az a "ha". Túl sok a "ha" az életemben, túl sokszor gondolkozom el az alternatív világokon, pedig azok csak a képzelet szüleményei. Ez a világ van, itt és most, ebben élek, és oka van annak, hogy a dolgok így történtek/történnek, ahogy. Sokszor én magam vagyok az ok, én alakítom így, de az sem lehet véletlen. Sors, karma, végzet, Isten, vagy simán csak élet - nevezze mindenki, ahogy akarja, de hogy nem véletlenül sodródunk, az biztos. Még akkor sem, amikor úgy érezzük, hogy sodor az ár, vagy éppen mi akarunk csak sodródni.
Ez a szöveg pedig egyszerűen nagyszerű. A titok nyitja, hogy nem csak a refrént szabad figyelni. A többi simán kiránt bárkit a depresszióból.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)