KenReloaded

Itt volt nálam "Ken". Valamikor réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban már írtam róla, tessék visszakeresni. Nem mellékesen ő volt az, akivel múlt héten megmásztuk a Gellérthegyet.

Tegnap kaptam tőle egy segélykiáltást, hogy elhalálozott a laptopjának a tápegysége, meg kéne szervizelni. Mivel ilyen műveletek elvégzésére szakképzett vagyok, és megfelelő eszközhátterem van, elhozta hozzám a beteget, és meggyógyítottam. Hozott magával egy üveg bort is, aminek nagy része az este hátralévő részében hagyta magát elfogyasztásra kerülve lenni általunk. (Gondoltam, ha már magyartalan mondatot írok, akkor legyen aláhúzott dőltbetűs félkövér az a lúd.)

Mindezen műveletek végeztével megnéztük a 12 majom c. filmet, Bruce Willis és Brad Pitt hátsójával együtt. Egy élmény volt. Az pedig különösképpen, hogy nem estünk egymásnak. Köfi. :)

Közérdekű

információ következik: megyek aludni. A hétvégén sikerült magam teljesen leamortizálni egy másfél napos kerítéscserével és egy egész estés kajakozással. Szerencsére ezek a dolgok elterelték a gondolataimat a párkapcsolati problémáimról. És ez így van rendjén. 'cakát.

Támadás

Tegnap kaptam egy értesítőt, hogy mehetek az akksiért az új fényképezőgépemhez, így este fél 7 körül útra keltem a Pólusba. Átvettem az akksit, és az üzlet felé fordultam, ahol dolgozik. Csak két kolléganőjét láttam bent. Utána arrafelé fordultam, ahol lakik, letettem az autót a ház mögött, és elsétáltam az ablaka alá. Világos volt a szobájában, otthon volt. Megfordultam, beültem az autóba, és haza mentem. Nem tudtam volna annál a fél percnél tovább elviselni a látványt, és a tudatot, hogy ott vagyok tőle pár méterre, mégse láthatom, mégse érinthetem meg.

Alig értem haza, küldött egy sms-t, hogy találkozni akar velem. Én meg voltam olyan hülye, hogy visszamentem, és találkoztam vele. Támadott, vagdalkozott, hogy mennyire nem értem meg, és, hogy teljesen elfelejtettem, amit az elején mondott, hogy neki néha időre van szüksége, és ha hagytam volna egy kis időt, akkor az egész balhé nem lett volna. Közben végig úgy beszélt hozzám, hogy nem nézett a szemembe, férefordult, és az ágynak beszélt.

Begőzöltem, én is támadtam. Szembesítettem azzal, hogy konkrétan semmit nem tudtam róla, azt se, hogy él-e. Elmondtam neki, hogy egy héttel korábban kérdeztem meg, hogy nem sok-e az, amit csinálok, és erre azt válaszolta, hogy nem, és jól esik.

Erre ő visszakérdezett, hogy mit kellett volna tennie, amikor már ott voltam, mondta volna a szemembe? Mondtam, hogy pontosan, ez az elvárható viselkedés.

Azt mondta, hogy olaj volt a tűzre az sms, amit küldtem akkor, amikor hazaértem. Nem értette meg, hogy azért küldtem, hogy tudja meg, hogy nem esik jól. Különösen azok után, hogy cirkuszba bezzeg el tudott menni, ahhoz nem volt fáradt. Csak ahhoz, hogy találkozzon azzal, akinek egy hete még azt mondta, hogy szereti. Ráadásul pont akkor jön rá az, hogy nem akar találkozni velem, amikor már egy hete úgyse látott.

Azt mondta, ha hagytam volna elég időt neki, akkor nem lett volna semmi baj. Erre én azt mondtam, hogy szombaton nem kerestem, vasárnap is csak azért, mert azt mondta pénteken, hogy akkor találkozunk. Hétfőn se kerestem, és kedden is csak akkor, amikor (feltehetőn Kata nyomására) küldött nekem egy sms-t...

Kata és a barátai bevonását is egy szükségtelen lépésnek nevezte. Képtelen volt felfogni, hogy már a legrosszabbakat gondoltam, azt, hogy valami baj van vele, vagy a családjával, ezért kérdeztem meg egyáltalán, hogy tudnak-e valamit róla. Az, hogy a barátai ezek után próbáltak segíteni nekem, ne legyen már az én bűnöm.

Semmit nem értett abból, amit megpróbáltam elmagyarázni neki. Ezek után nem láttam értelmét, hogy folytassuk a beszélgetést, felálltam, felöltöztem, és eljöttem. Vissza akarta adni az ajándékokat, amiket adtam neki, de nem fogadtam el. Azt mondtam, ha nem kell, akkor dobja ki, de én azokat már el nem viszem.

Megkért, hogy ne leskelődjek többet utána. Mondtam neki, hogy nem fogok, ez volt az utolsó eset, hogy én bármilyen formában is kapcsolatot kerestem vele.

Köszönés nélkül jöttem el. Igazából még akkor is megállíthatott volna, amikor már az ajtóban voltam, simán odajöhetett volna, megfoghatta volna a kezemet, de meg se próbálta. Csak végignézte, ahogy felöltözöm, és kisétálok az ajtón. Az utolsó szó jogán küldtem neki egy sms-t, hogy én azzal a szándékkal mentem oda, hogy megbeszéljük, és folytatjuk, de a támadásaival nem tudtam mit kezdeni. Leírtam, hogy mennyire fáj ez az egész helyzet, és kifejeztem reményemet, hogy megtalálja a boldogságát.

Ez az egész kapcsolat egy nagy félreértés volt. Ideje volt lezárni. Kár, hogy ezt nem értelmes emberek módjára sikerült megtenni. Főleg azok után, hogy az elején még azt hittem, ha vége is lesz, ő lesz az első, akivel fenn akarom tartani a baráti viszonyt.

Mit is mondott Pósalaky úr? Ugorgyunk. Hát ugorgyunk. Ez az újságcikk elég figyelmet kapott.

Párkapcsolatilag

pedig most már legalább tudom, hányadán állok.

Kata ma felhívott, mondta, hogy ő vasárnap óta nem aludt otthon. Felhívta, utána meg engem is, kicsit beszélgettünk, tök jó volt. Nem sokkal később kaptam egy sms-t, miszerint "bocsi, hogy aggodnod kellett!ma sajna nem érek ra!ne haragudj!de mindenképp kell majd beszélnünk!puszi szép napot!és téll ne haragudj". Válaszoltam, megpróbáltam felhívni, először kinyomta, két órával később nem vette fel. Kb. 20 perce pedig az alábbi sms-t kaptam tőle: "Szánalmas amit csinálsz!hagyj békén!mire jó ez?viszlát!szánalom...kösz".

Hát ennyi volt... Tudom, nem kéne, de azért én mégis sajnálom, hogy így ért véget.

Fekete

Állítson ez a bejegyzés emléket a ma feltehetően értelmetlen emberi hülyeség áldozatává lett mozdonyvezető úrnak. Nem én írtam, az indexről származik, de egyszerűen annyira szívbemarkoló, hogy szebben nem tudnám leírni.

"Ismét eljött közénk a Fekete Mozdony!

Amikor megalkották az első mozdonyt, a sötét erők büntetésből megajándékoztak bennünket vele. Ennek a mozdonynak nincsenek fényei, és árnyként rója útját, mindig a sarkunkban járva. Mindig más a típusa és az idők folyamán egyre többen írnak az üzemnaplójába. Mikor eljön a pillanat földrengető durranással és síró vas fület sértő csikorgásával megáll, és ekkor fel kell rá szállnia valakinek, vagy valakiknek. Amíg felszáll rá a kötelezett, akit a sors odavezényelt, halálos csöndbe borul a környék. Amikor indul a szirénahang, munkagépek és a vizsgálódó szakértők hangját kelti. Ahogy távolodik, a család, a szerettek sírása, a kollégák szomorúsága hallatszik a kerekek csattogása gyanánt.

Ez a Fekete Mozdony, aminek kazánjában a mi testünk ég, kéményéből a mi lelkünk száll az ég felé, mindig úton van. Emberi vérrel kent csatlórúdjai azonnal megmozdulnak, amint forogni kezd alattunk a kerék, és törött csontunkkal homokolt kerekei szakadatlanul mögöttünk forognak árnyként, míg a két sínszál között vagyunk. Ennek a szörnynek, - amely a sötét erők válasza az ember azon törekvésére, hogy minél gyorsabban, minél többet, minél nagyobbat, - mindig más a pályaszáma. Ez a Fekete Mozdony most megállt Kiskunlacházánál, mert egy kollégánknak fel kellett szállnia!

Gyakran azt hisszük, hogy befolyásolni tudjuk azt, amit teszünk, de a mozdonyvezető tudja: ez csak illúzió! Bár fél kézzel elindítunk, vagy megállítunk ezer tonnákat, tudjuk, hogy életünk az út, az idő, a sebesség arányán múlik.

Kollégák! A Fekete Mozdony itt volt, itt van, és itt is lesz, amíg egy is van közülünk!

Minden alkalommal, amikor először egyik kezed a kontrollerre, a másikat a fékre teszed, állj meg egy pillanatra, emlékezz azokra, akiket már elvitt közülünk!

Nyugodjon békében!"

Padlás

Megnézem. Élőben. Színházban. Ez volt az a pont, ahol majdnem eltört a mécses. De most, hogy hallgatom, sokadszor, most már nem is csak majdnem...

Tudom

..., hogy hol rontottam el. Ott, hogy mindent megadtam neki. Magamból is, meg egyébként is. Pedig azt soha senkinek nem szabad. Nem lett volna szabad.

Késő bánat...

Nemcsakmajdnemcéó

Van egy kolléganőm (több is, de most csak egyről szeretnék írni). Reggel, amikor bejöttem az irodába, láttam rajta, hogy nincs minden rendben. Elkezdtünk beszélgetni. Kiderült, hogy szinte pontosan ugyanúgy tűnt el a pasija, mint ahogy ő is. Csak az övé egy hónap után. A nagy hasonlóság miatt természetesen én is elmeséltem a történetemet, a főszereplő neméről szót sem ejtve.

A nagy beszélgetés egymás vállán sírásba torkollott (képletesen), majd elmondtam neki (nem képletesen), hogy aki az én életemből tűnt el, ő bizony nem lány. Nem lepődött meg, nem csodálkozott, bár nem sejtette rólam.

Ő az első, akinek a munkahelyemen el mertem mondani. Nem bántam meg.

Ebből talán kiderült, hogy róla továbbra se tudok semmit. Szombaton nem kerestem, vártam, hogy ő keressen. Vasárnap próbáltam hívni, nem vette fel. Küldtem neki sms-t, sokáig nem válaszolt, majd csak annyit, hogy "Szia!ma sajnos nemtudunk talizni!ne haragudj!pusz" (sic). Próbáltam megkérdezni, hogy mi a baj, miért nem találkozunk, és leírtam, hogy az az érzésem, hogy teljesen elveszítettem. Nem volt válasz. Ebben a bizonytalanságban vagyok azóta is, ennél még az is jobb lenne, ha megtudnám, hogy összejött mással. Bár akkor meg biztos az esne rosszul, hogy az egész, ami köztünk volt, csak színjátéknak minősülne... Nem tudom, hogy lenne jó. Így nem, az biztos.

Összepakoltam a Moszkvából neki hozott ajándékokat, a fogkefét és az alsónadrágját, ami nálam maradt, amikor nálam aludt, és elvittem hozzá. Megnéztem az ablakát, amikor odaértem, láttam, hogy otthon van valaki, bár konkrétan az ő szobájában nem ég a lámpa. A torkomban dobogott a szívem, amikor felcsöngettem. Nem volt otthon, a lakótársnője, Kata vette fel a kaputelefont, és nyitott ajtót.

Ott hagytam az ajándékokat a szobájában, az asztalon, aztán beszélgettünk kicsit Katával. Elmeséltem neki a helyzetet, amire közölte, hogy ez nem igazán volt szép lépés tőle. Mondta, hogy majd elbeszélgetnek - bár ettől én már nem várok semmit, sőt.

Mindenesetre Kata olyan pozitív benyomást tett rám akkor, amit azóta se tudok elfelejteni. Ő volt talán az egyetlen, aki akkor, azon a nehéz napon a legemberibb gesztust tette felém. Átölelt. Nagyon nagy szükségem volt akkor arra az ölelésre. Akárhogy is alakul vele, Katával mindenképpen szeretnék kapcsolatban maradni.

Váááááááááááááááááááááááá

Muszáj írnom.

Hogy ez milyen kibaszottul szar érzés... :S

Múlt héten megbeszéltük, hogy vasárnap együtt alszunk, mielőtt elutazom. Sokáig nem látjuk egymást, ráadásul hétfőn csak délután 1-re kellett mennie dolgozni, így hát miért ne. Aztán ebből csak egy filmnézés lett, mondván, hogy ki akarja pihenni magát, nekem meg 7-kor kelnem kellett a repülő miatt. Megértettem, mert én is nagyon nyűgös tudok lenni, ha nem pihenem ki magam, ő meg akkor már sokadik napja húzta az igát.

Megbeszéltük, hogy minden nap sms, szerdán telefon (mert akkor szabadnapos), pénteken meg nálam alszik egy barátjának a szülinapi bulija után.

Hétfőn reggel ő küldött sms-t, hogy jó utat, és vigyázzak magamra. Nagyjából ez volt az utolsó pont, amikor ő kezdeményezett velem bármilyen kommunikációt.

Minden nap küldtem legalább 2 sms-t. Szerdán felhívtam, mindketten örültünk, hogy hallhatjuk egymás hangját. Csütörtököm volt 2 hete, hogy először találkoztunk, akkor küldtem neki egy nagyon szerelmes sms-t. Bár nem vártam választ az sms-eimre, hiszen neki most a napi túlélés a tét, azért elszomorodtam kicsit, hogy arra se reagált semmit.

Tegnap ahogy közeledett a hazaindulásom időpontja, úgy éreztem magam egyre jobban feldobva, hogy végre láthatom. Kb. mint a Kis Herceg rókája. A buli elmaradt ugyan, de gondoltam, a találkozás és az együtt alvás ettől még nem kell, hogy elmaradjon. Amikor leszálltam, rögtön hívtam. Nem vette fel. Írtam neki, hogy csörgessen meg. Megcsörgetett. Visszahívtam.

Közölte, hogy most fáradt, egész nap dolgozott (na meg cirkuszban volt, mert ahhoz nem volt fáradt), és ma is dolgozni fog, úgyhogy nem akar velem találkozni. Mindezt úgy, mintha valami főbenjáró bűnt követtem volna el azzal, hogy látni szeretném. Hiszen előtte minden nap láttuk egymást, most meg egy hétig nem, és ez így nagyon sivár volt. Majd hozzátette, hogy ugye nem haragszom. Azt válaszoltam, hogy nem vagyok felhőtlenül boldog ettől. És akkor még ő volt megsértve.

Nem tudom. Most megint kombinálok, szeretném hinni, hogy csak a fáradtság, de így visszagondolva, azok után, hogy egy hétig alig keresett, tényleg nem tudom, mit gondoljak. Ez így minden, csak nem kölcsönösség.

Csak egyet kell füttyentenie, és ugrok, teljesen oda vagyok érte. Még mindig. A tegnap történtek ellenére. Olyat éreztem, érzek vele, amit már nagyon rég, vagy talán még eddig nem is, és olyat tettem meg neki, amit még senkinek. Nem tudom, mit adhatnék még magamból. (Vagy talán máris túl sokat adtam?) Fáj ez a helyzet, és nagyon hiányzik. Része lett az én hülye kis életemnek, és így ezzel az intermezzoval most olyan, mintha ki akarna lépni belőle.

Megfogadtam, hogy nem fogok senki miatt befordulni, de most sikerült...

Eddig minden nagyon jó volt, éreztem a kölcsönösséget, de most minden olyan, mintha ő már nem akarna semmit. Lehet, hogy túlreagálom, de ez most tényleg nagyon szarul esik.