Nemcsakmajdnemcéó

Van egy kolléganőm (több is, de most csak egyről szeretnék írni). Reggel, amikor bejöttem az irodába, láttam rajta, hogy nincs minden rendben. Elkezdtünk beszélgetni. Kiderült, hogy szinte pontosan ugyanúgy tűnt el a pasija, mint ahogy ő is. Csak az övé egy hónap után. A nagy hasonlóság miatt természetesen én is elmeséltem a történetemet, a főszereplő neméről szót sem ejtve.

A nagy beszélgetés egymás vállán sírásba torkollott (képletesen), majd elmondtam neki (nem képletesen), hogy aki az én életemből tűnt el, ő bizony nem lány. Nem lepődött meg, nem csodálkozott, bár nem sejtette rólam.

Ő az első, akinek a munkahelyemen el mertem mondani. Nem bántam meg.

Ebből talán kiderült, hogy róla továbbra se tudok semmit. Szombaton nem kerestem, vártam, hogy ő keressen. Vasárnap próbáltam hívni, nem vette fel. Küldtem neki sms-t, sokáig nem válaszolt, majd csak annyit, hogy "Szia!ma sajnos nemtudunk talizni!ne haragudj!pusz" (sic). Próbáltam megkérdezni, hogy mi a baj, miért nem találkozunk, és leírtam, hogy az az érzésem, hogy teljesen elveszítettem. Nem volt válasz. Ebben a bizonytalanságban vagyok azóta is, ennél még az is jobb lenne, ha megtudnám, hogy összejött mással. Bár akkor meg biztos az esne rosszul, hogy az egész, ami köztünk volt, csak színjátéknak minősülne... Nem tudom, hogy lenne jó. Így nem, az biztos.

Összepakoltam a Moszkvából neki hozott ajándékokat, a fogkefét és az alsónadrágját, ami nálam maradt, amikor nálam aludt, és elvittem hozzá. Megnéztem az ablakát, amikor odaértem, láttam, hogy otthon van valaki, bár konkrétan az ő szobájában nem ég a lámpa. A torkomban dobogott a szívem, amikor felcsöngettem. Nem volt otthon, a lakótársnője, Kata vette fel a kaputelefont, és nyitott ajtót.

Ott hagytam az ajándékokat a szobájában, az asztalon, aztán beszélgettünk kicsit Katával. Elmeséltem neki a helyzetet, amire közölte, hogy ez nem igazán volt szép lépés tőle. Mondta, hogy majd elbeszélgetnek - bár ettől én már nem várok semmit, sőt.

Mindenesetre Kata olyan pozitív benyomást tett rám akkor, amit azóta se tudok elfelejteni. Ő volt talán az egyetlen, aki akkor, azon a nehéz napon a legemberibb gesztust tette felém. Átölelt. Nagyon nagy szükségem volt akkor arra az ölelésre. Akárhogy is alakul vele, Katával mindenképpen szeretnék kapcsolatban maradni.