Futólag már megemlítettem őt néhány bejegyzéssel ezelőtt.
Lassan egy éve rendszeresen járok Törökországba. Amikor másodszor mentem, a kék iwiwre kitettem egy advertet, hogy ott leszek pár napig. Kilencen írtak, köztük ő. Kép nélkül. Így hát eléggé húzódoztam a kommunikáció folytatásától. Erre ő küldött magáról két képet, és megadta az msn-jét. Elakadt a lélegzetem. Ilyen jó pasi, és engem akar.
Hiába, no, sose tudtam letagadni a külső jelentőségét. Ráadásul egy eleve rövidnek ígérkező kapcsolatban a belső úgyse tud túl jelentős szerepet kapni. Gondoltam én, nem kicsit naívan.
MSN-en folytattuk, és megbeszéltünk egy találkozót Besiktasba. Kicsit késett, mert bedugult a város, én addig is sétáltam. Amikor találkoztunk, rögtön egy öleléssel köszöntöttük egymást, majd elvitt Isztambul turisták által nagyon kedvelt részére, a Taksimra. Ott sétálgattunk, beszélgettünk, majd meghívott vacsorára. Mennyei volt az a kaja, pedig csak valami egyszerű török húsétel volt.
Az egész éjszakát velem töltötte a szállodában. Másnap reggel taxival hazavittem, majd mentem utamra. A taxi hátsó ülésén is huncutkodtunk kicsit, remélhetőleg a sofőr nem vett észre semmit. Ha észre is vette, diszkrét volt. Az együtt alvásnak, azaz inkább nem alvásnak köszönhetően pedig a megbeszéléseim kissé álmoskásan teltek, de a fene se bánta.
Azóta többször találkoztunk. Tulajdonképpen a legutóbbi látogatásomat kivéve minden alkalommal, amikor ott jártam. Legutóbb is csak azért nem futottunk össze, mert fél évre a tengerentúlra ment.
Ha nem lenne köztünk az az 1000 km és nem lenne ismert személy Törökországban, valószínűleg nem állt volna meg ennyiben a kapcsolatunk.
Hmm... Már megint az a "ha". Túl sok a "ha" az életemben, túl sokszor gondolkozom el az alternatív világokon, pedig azok csak a képzelet szüleményei. Ez a világ van, itt és most, ebben élek, és oka van annak, hogy a dolgok így történtek/történnek, ahogy. Sokszor én magam vagyok az ok, én alakítom így, de az sem lehet véletlen. Sors, karma, végzet, Isten, vagy simán csak élet - nevezze mindenki, ahogy akarja, de hogy nem véletlenül sodródunk, az biztos. Még akkor sem, amikor úgy érezzük, hogy sodor az ár, vagy éppen mi akarunk csak sodródni.
Ez a szöveg pedig egyszerűen nagyszerű. A titok nyitja, hogy nem csak a refrént szabad figyelni. A többi simán kiránt bárkit a depresszióból.
Lassan egy éve rendszeresen járok Törökországba. Amikor másodszor mentem, a kék iwiwre kitettem egy advertet, hogy ott leszek pár napig. Kilencen írtak, köztük ő. Kép nélkül. Így hát eléggé húzódoztam a kommunikáció folytatásától. Erre ő küldött magáról két képet, és megadta az msn-jét. Elakadt a lélegzetem. Ilyen jó pasi, és engem akar.
Hiába, no, sose tudtam letagadni a külső jelentőségét. Ráadásul egy eleve rövidnek ígérkező kapcsolatban a belső úgyse tud túl jelentős szerepet kapni. Gondoltam én, nem kicsit naívan.
MSN-en folytattuk, és megbeszéltünk egy találkozót Besiktasba. Kicsit késett, mert bedugult a város, én addig is sétáltam. Amikor találkoztunk, rögtön egy öleléssel köszöntöttük egymást, majd elvitt Isztambul turisták által nagyon kedvelt részére, a Taksimra. Ott sétálgattunk, beszélgettünk, majd meghívott vacsorára. Mennyei volt az a kaja, pedig csak valami egyszerű török húsétel volt.
Az egész éjszakát velem töltötte a szállodában. Másnap reggel taxival hazavittem, majd mentem utamra. A taxi hátsó ülésén is huncutkodtunk kicsit, remélhetőleg a sofőr nem vett észre semmit. Ha észre is vette, diszkrét volt. Az együtt alvásnak, azaz inkább nem alvásnak köszönhetően pedig a megbeszéléseim kissé álmoskásan teltek, de a fene se bánta.
Azóta többször találkoztunk. Tulajdonképpen a legutóbbi látogatásomat kivéve minden alkalommal, amikor ott jártam. Legutóbb is csak azért nem futottunk össze, mert fél évre a tengerentúlra ment.
Ha nem lenne köztünk az az 1000 km és nem lenne ismert személy Törökországban, valószínűleg nem állt volna meg ennyiben a kapcsolatunk.
Hmm... Már megint az a "ha". Túl sok a "ha" az életemben, túl sokszor gondolkozom el az alternatív világokon, pedig azok csak a képzelet szüleményei. Ez a világ van, itt és most, ebben élek, és oka van annak, hogy a dolgok így történtek/történnek, ahogy. Sokszor én magam vagyok az ok, én alakítom így, de az sem lehet véletlen. Sors, karma, végzet, Isten, vagy simán csak élet - nevezze mindenki, ahogy akarja, de hogy nem véletlenül sodródunk, az biztos. Még akkor sem, amikor úgy érezzük, hogy sodor az ár, vagy éppen mi akarunk csak sodródni.
Ez a szöveg pedig egyszerűen nagyszerű. A titok nyitja, hogy nem csak a refrént szabad figyelni. A többi simán kiránt bárkit a depresszióból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Most szólj hozzá!