Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Kicsi Enkimas. Ez az Enkimas már nem is volt olyan kicsi, amikor is 20 évesen, a főiskola első évének végéhez közeledve kapott egy felkérést a tanáraitól, hogy ugyan pályázzon már meg egy ösztöndíjat. Ezzel az ösztöndíjjal aztán egy teljes tanévet tölthetett volna el a Nagy Ködös Albionban, az egyik ottani egyetemen.
Így hát Enkimas beadta a pályázatát, és várt türelmesen. A pályázat sikeres volt, Enkimas pedig azzal töltötte a nyarat, hogy felkészüljön a rá váró megpróbáltatásra, elsősorban lelkiekben. Na és természetesen álmodozott. Álmodozott a nagy lehetőségről, a teljesen más kultúráról, a nagy Nyugatról. Mert azért valljuk be, a kilencvenes évek végén kis hazánk messze volt még ezektől... (Még most is...) Emellett persze befoglalta a repülőutat, megnyitotta a devizaszámlát, csináltatott bankkártyát, visszaküldte a jelentkezési formanyomtatványt, estébé, estébé.
Aztán egyszer csak jött egy naaaagy vaaaastag boríték. Nem, sajnos nem az amerikai nagybácsi küldte a dollármilliókat, Enkimas nem rendelkezik ilyennel. Az egyetem küldte a pakkot, amelyben részletesen leírták, hogy mikor mit kell tenni, hol kell megjelenni, illetve mennyit is kell fizetni.
A lényeg az volt, hogy kb. 1600 fontot kellett volna befizetni tanévkezdés előtt, hogy Enkimas elfoglalhassa a kollégiumi szobáját. Ezzel szemben az ösztöndíj - bár bőven fedezte volna ezt a kiadást, és még az ottani élet is finanszírozható lett volna belőle - valamikor hónapokkal később jött volna. Sajnos a családnak nem volt ennyi pénze, így az a döntés született, hogy a jelentkezést vissza kell vonni. Alternatív megoldások keresése (személyi kölcsön, baráti kölcsön, rokoni kölcsön, vagy bármi, ami átmenetileg segít, csak, hogy ne kelljen az álmot és a nagy lehetőséget porrá zúzni) szóba se került. A tanárok is csak ejnyebejnyéztek, de érdemi megoldást nem javasoltak.
Aztán pár hónappal később az egyik tantóbácsi/néni rosszallóan megjegyezte hogy hát drága Enkimas, tulajdonképpen lett volna megoldás. Részletekbe nem bocsátkozott, de végülis akkor már úgyis késő volt. Más ült Enkimas helyén az angliai iskolapadban. Egy olyan valaki, aki el tudta adni az autóját, hogy fizethesse a számlákat. Sajnos Enkimas-ék Wartburgja erre a célra alkalmatlan lett volna.
Azóta eltelt 12 év. Enkimas bejárta a fél világot, Indonéziától Kanadáig, de valahányszor a szigetországba téved, vagy akár csak elrepül felette a tengerentúlra utazván, mindig összeszorul a szíve. Ki tudja, hogy alakult volna az élete, ha...
Így hát Enkimas beadta a pályázatát, és várt türelmesen. A pályázat sikeres volt, Enkimas pedig azzal töltötte a nyarat, hogy felkészüljön a rá váró megpróbáltatásra, elsősorban lelkiekben. Na és természetesen álmodozott. Álmodozott a nagy lehetőségről, a teljesen más kultúráról, a nagy Nyugatról. Mert azért valljuk be, a kilencvenes évek végén kis hazánk messze volt még ezektől... (Még most is...) Emellett persze befoglalta a repülőutat, megnyitotta a devizaszámlát, csináltatott bankkártyát, visszaküldte a jelentkezési formanyomtatványt, estébé, estébé.
Aztán egyszer csak jött egy naaaagy vaaaastag boríték. Nem, sajnos nem az amerikai nagybácsi küldte a dollármilliókat, Enkimas nem rendelkezik ilyennel. Az egyetem küldte a pakkot, amelyben részletesen leírták, hogy mikor mit kell tenni, hol kell megjelenni, illetve mennyit is kell fizetni.
A lényeg az volt, hogy kb. 1600 fontot kellett volna befizetni tanévkezdés előtt, hogy Enkimas elfoglalhassa a kollégiumi szobáját. Ezzel szemben az ösztöndíj - bár bőven fedezte volna ezt a kiadást, és még az ottani élet is finanszírozható lett volna belőle - valamikor hónapokkal később jött volna. Sajnos a családnak nem volt ennyi pénze, így az a döntés született, hogy a jelentkezést vissza kell vonni. Alternatív megoldások keresése (személyi kölcsön, baráti kölcsön, rokoni kölcsön, vagy bármi, ami átmenetileg segít, csak, hogy ne kelljen az álmot és a nagy lehetőséget porrá zúzni) szóba se került. A tanárok is csak ejnyebejnyéztek, de érdemi megoldást nem javasoltak.
Aztán pár hónappal később az egyik tantóbácsi/néni rosszallóan megjegyezte hogy hát drága Enkimas, tulajdonképpen lett volna megoldás. Részletekbe nem bocsátkozott, de végülis akkor már úgyis késő volt. Más ült Enkimas helyén az angliai iskolapadban. Egy olyan valaki, aki el tudta adni az autóját, hogy fizethesse a számlákat. Sajnos Enkimas-ék Wartburgja erre a célra alkalmatlan lett volna.
Azóta eltelt 12 év. Enkimas bejárta a fél világot, Indonéziától Kanadáig, de valahányszor a szigetországba téved, vagy akár csak elrepül felette a tengerentúlra utazván, mindig összeszorul a szíve. Ki tudja, hogy alakult volna az élete, ha...
Most írhatnám azt, h ennyin múlik, de nem akarok demagóg lenni. Persze, biztosan másként alakult volna minden. Lejátszhatatlan. Sztem jól van ez így, bár azt látom, kicsit azért fáj. Bár lehet, tévedek. Am ez az első kommentem nálad, most akadtam rád:D Üdv: J
VálaszTörlésKöszönöm a hozzászólást, kedves J, és még sok ilyet! :)
VálaszTörlésValóban fáj, és nem is kicsit. De rájöttem már, hogy azon túl, hogy néha eljátszadozom a gondolattal, hogy "mi lett volna, ha...", nem nagyon szabad túlságosan sokat őrlődni az ilyen jellegű kérdéseken. Tényleg lejátsztatatlan, és ha begolyózok miatta, akkor sem tudom már megváltoztatni. Akkor meg mi értelme lenne.
Hy Bratyókám!
VálaszTörlésTetszett a valódi meséd. :)
Mindig őgy olvasom a blogod, h közben hallom a hangos, s olyan, mintha valóban mesélnél velem. :)
Ma hívtál, de nem tudtam felvenni, mert melóztam,s bent nem lehet használni a telót, mert mrgesek érte, s voltak körülöttem, szo ne harizz.
Várom a norvég élménybeszámolót részletesebben is. ;)
Ölel:
Öcséd
Szia Öcsi! :)
VálaszTörlésKöszi, hogy jelentkeztél, már épp kezdtem volna aggódni, hogy mi van veled. :) Haragról szó sincs, és örülök, hogy "a zasszonnyal" is minden rendben. ;)
Már elkezdtem írni a beszámolót, de majd csak a hét vége felé teszem fel, mert még tartogathat meglepetéseket a hét hátralévő fele. A nyálam minden bizonnyal csorogni fog, nem győzöm majd pótolni a folyadékveszteséget. :D
Kisses,
Bratyód