Hol van az a vonal, amit nem kellene átlépni? Meddig mehetek el önmagam keresésében? Meddig mehetek el anélkül, hogy kihasználnám az embereket? Meddig mehetek el szexualitásom kiélvezésében anélkül, hogy kiégnék? Meddig élhetem így az életemet, ahogy most élem, anélkül, hogy belefáradnék, vagy megfásulnék? Meddig hanyagolhatom a számomra fontos embereket anélkül, hogy végleg és visszavonhatatlanul elveszíteném őket?
Megannyi kérdés, melyek válaszra várnak. Nagy részüket talán nem is vagyok képes egyedül megválaszolni.
Hét éve próbálom megválaszolni a kérdéseket. Hét éve keresek valakit, aki segít megválaszolni őket. Egy frászt, öntudatra ébredésem óta folyamatosan vágyom valakire. És mi az, amire jutottam? Kalandok sora. Hosszabb-rövidebb próbálkozások. Keservesen megtanult leckék. Fájdalmasabbnál fájdalmasabb csalódások hegyei. És a magánéletem romjai.
Huszonnégy évesen, üres zsebbel és nyitott szívvel, de mindenképpen nagy reményekkel vágtam bele a nagy kalandba. Abba, hogy a főváros forgatagába kerülök. Sosem szerettem ezt a várost. Mára már megszoktam, és bizonyos részeit szeretem, de nagyrészt kényszer csak, hogy itt vagyok. De elhagyni már nem nagyon tudnám, békés szimbiózisba kerültünk egymással. Se vele, se nélküle.
Az elmúlt nyolc évem tele volt küzdelemmel és teljesítéssel. Az üres zsebtől mára eljutottam oda, hogy van egy jól berendezett lakásom, van egy autóm, és alig van hitelem. Ha kellene, pár havi fizetésemből vissza tudnám fizetni az egészet. Mondhatjuk, hogy megvan mindenem. Mégsincs semmim. A zsebem már nem üres, de a szívem kong.
Tudom, majd jön, akinek jönnie kell, és amikor jönnie kell. Nem sürgetem, mert nem sürgethetem. De minduntalan megfordul a fejemben a gondolat, hogy mit rontottam el. Egyáltalán elrontottam valamit? Mit nem tettem meg? Vagy tettem valami olyat, amit nem kellett volna?
Nem léptem át máris azt a vonalat?
(Igen, tudom, hogy a zenében az a vonal nem olyan vonal, mint az enyém, de akkor is, hangulatában és szövegében illik ide, meg különben is, ez az én blogom, úgyhogy marad. :) )
Megannyi kérdés, melyek válaszra várnak. Nagy részüket talán nem is vagyok képes egyedül megválaszolni.
Hét éve próbálom megválaszolni a kérdéseket. Hét éve keresek valakit, aki segít megválaszolni őket. Egy frászt, öntudatra ébredésem óta folyamatosan vágyom valakire. És mi az, amire jutottam? Kalandok sora. Hosszabb-rövidebb próbálkozások. Keservesen megtanult leckék. Fájdalmasabbnál fájdalmasabb csalódások hegyei. És a magánéletem romjai.
Huszonnégy évesen, üres zsebbel és nyitott szívvel, de mindenképpen nagy reményekkel vágtam bele a nagy kalandba. Abba, hogy a főváros forgatagába kerülök. Sosem szerettem ezt a várost. Mára már megszoktam, és bizonyos részeit szeretem, de nagyrészt kényszer csak, hogy itt vagyok. De elhagyni már nem nagyon tudnám, békés szimbiózisba kerültünk egymással. Se vele, se nélküle.
Az elmúlt nyolc évem tele volt küzdelemmel és teljesítéssel. Az üres zsebtől mára eljutottam oda, hogy van egy jól berendezett lakásom, van egy autóm, és alig van hitelem. Ha kellene, pár havi fizetésemből vissza tudnám fizetni az egészet. Mondhatjuk, hogy megvan mindenem. Mégsincs semmim. A zsebem már nem üres, de a szívem kong.
Tudom, majd jön, akinek jönnie kell, és amikor jönnie kell. Nem sürgetem, mert nem sürgethetem. De minduntalan megfordul a fejemben a gondolat, hogy mit rontottam el. Egyáltalán elrontottam valamit? Mit nem tettem meg? Vagy tettem valami olyat, amit nem kellett volna?
Nem léptem át máris azt a vonalat?
(Igen, tudom, hogy a zenében az a vonal nem olyan vonal, mint az enyém, de akkor is, hangulatában és szövegében illik ide, meg különben is, ez az én blogom, úgyhogy marad. :) )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Most szólj hozzá!