Helyi idő szerint délben kezdődött a mítingem. 8-kor keltem, telefonáltam egy kollégával, aki ismét egy elbaszásra hívta fel a figyelmet, amit majd le kell tárgyalni az egyik beszállítóval. Utána megnéztem a többi emailemet, nem volt sürgős elintéznivaló. Lementem reggelizni, majd visszajöttem a szobába. Igazából nem volt értelme belekezdeni új melóba, mert ha valamilyen szálat végig akarok vinni, az órákba telik, nekem meg a borotválkozást is beleszámolva nem nagyon volt már több, mint bő másfél órám. Így hát lehuppantam az ágyra. Próbáltam még kicsit aludni, mert éreztem, hogy nem vagyok teljesen kipihent. Az első éjszakák a szállodában általában forgolódással telnek alvás helyett.
De hiába dőltem le, nem tudtam lehunyni a szemem. Csak bámultam a plafont, és járt az agyam. Tegnap kivégeztem Barbibébit, nyilván ennek is része volt abban, hogy ilyen gondolataim támadtak. Tök egyedül voltam. Vagyok. Jó lenne odabújni valakihez, és mozdulatlanul feküdni órákig. Vagy esetleg punnyadás helyett sétával elütni az időt a városban. Kézenfogva, mert itt azt is lehet. De nincs senki, akivel megoszthatnám az ágyamat, az élményeimet, az érzéseimet. Az életemet. Nagyon fáj, hogy magamban kell tartanom mindent. Ki akar törni belőlem.
Furcsa érzés ez. Valami szétfeszít belül, mégis üres az életem. Üres a lelkem. Hiányzik belőle az ember, akiért bármit megadnék, megtennék.
Vannak barátaim, akikkel sokmindent meg tudok beszélni. Olykor még meg is öleljük egymást. Nem is olyan régen még ez is elképzelhetetlen volt számomra, pedig ezek nagyon nagy dolgok. Milyen hülye voltam, hogy olyan sokáig nem engedtem közel magamhoz az embereket... De ezek mégse olyan ölelések. Másfajta ölelésre vágyom. Olyanokra, amelyekben a két ember elveszik, és egy kicsit egy lesz belőlük.
Tudom, egy szentimentális kis pöcs vagyok, de ebben a pillanatban még ez se érdekel.
De hiába dőltem le, nem tudtam lehunyni a szemem. Csak bámultam a plafont, és járt az agyam. Tegnap kivégeztem Barbibébit, nyilván ennek is része volt abban, hogy ilyen gondolataim támadtak. Tök egyedül voltam. Vagyok. Jó lenne odabújni valakihez, és mozdulatlanul feküdni órákig. Vagy esetleg punnyadás helyett sétával elütni az időt a városban. Kézenfogva, mert itt azt is lehet. De nincs senki, akivel megoszthatnám az ágyamat, az élményeimet, az érzéseimet. Az életemet. Nagyon fáj, hogy magamban kell tartanom mindent. Ki akar törni belőlem.
Furcsa érzés ez. Valami szétfeszít belül, mégis üres az életem. Üres a lelkem. Hiányzik belőle az ember, akiért bármit megadnék, megtennék.
Vannak barátaim, akikkel sokmindent meg tudok beszélni. Olykor még meg is öleljük egymást. Nem is olyan régen még ez is elképzelhetetlen volt számomra, pedig ezek nagyon nagy dolgok. Milyen hülye voltam, hogy olyan sokáig nem engedtem közel magamhoz az embereket... De ezek mégse olyan ölelések. Másfajta ölelésre vágyom. Olyanokra, amelyekben a két ember elveszik, és egy kicsit egy lesz belőlük.
Tudom, egy szentimentális kis pöcs vagyok, de ebben a pillanatban még ez se érdekel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Most szólj hozzá!