Ballagás

Gyalázatos jó reggelit!

Eljött ez a nap is, az hétnek az utolsó munkanapja. Remélhetőleg holnapra elkészül kerékpárocskám hátsó kereke, amely egy sajnálatos szállítási baleset (remélhetőleg nem halálos) áldozata lett, és egy reinstall (fdisk, format c: és társai - hú, de rég volt, amikor azt még úgy kellett) után megint tekerhetek pár kilométert. És persze megint nem szigszalaggal, mert úgy drága. Valamint abbéli reményemet is kifejezésre kell juttatnom, hogy végre evezőlapát kerül ismét a kezembe, és meghajthatom a felsőtestemet. Persze, nem úgy, ahogy azt a majonézes kukoricasaláta tette velem a minap.

Most, hogy ezen a magasröptű bevezetésen túl vagyunk, rá is térnék a jelen bejegyzés mondanivalójára, ami nem más, mint. Pont az. Akarom mondani, pont ő. Igen, kedves Sándor, pont ő, akinek az a sok SMS ment szerdán. Vagy mikor is? Ja, akkor.

Szóval, az úgy volt, hogy múlt hét közepe táján a szokásos onlájn segédeszközök valamelyikén rám nyitotta a virtuális ajtót, és elkezdett mindenféle hülyeséggel traktálni. Erre én nem túlságosan voltam vevő, így hát elkezdtem kegyetlenül osztani. Ha nem cizelláltan akarnék fogalmazni, akkor azt is mondhatnám, hogy napokon keresztül bunkó(cska, te drága) voltam vele. Egészen húsvét hétfőig. Vagy vasárnapig? Tudja a fene.

Na de nem is ez a meglepő, hiszen tudok én máskor is faragatlan lenni (bár azért ehhez a szinthez, amit vele hoztam, még magamat is meg kellett erőltetnem), hanem a teljesen váratlan reakciója. Bár annak idején szintén kedves Sándorral megegyeztünk, hogy egy nőnek csak az az ember kell, aki le se szarja, sőt, bunkózik vele, de hát eddig, ismerkedéskor elkövetett bunkóság híján ezt a hipotézist nem sikerült empirikus úton igazolni. Na, most egy kicsit másképp (nem kislánnyal, hanem kisfiúval) sikerült a bizonyítási kísérlet: úgy rám akadt, ahogy egy szerencsétlen kiskutya követi az idióta gazdáját, aki mindig félholtra veri. Persze, próbálkozott ő is, de hát sokéves rutinommal szemben nem volt ellenfél a maga kis fiatalka korával. Öööö... Erről talán egy kicsit később.

Látva ebbéli igyekezetét, úgy döntöttem, hogy moderálom magam (persze, kicsit másképp, mint ahogy Csernobilban tette ezt a grafit a neutronokkal), és átváltottunk egy egészen más hangnemre. Meglepő, de ezek után se szakadt le rólam, és ezen a ponton felvillanyozott. Nem kicsit. Majd meglátjuk mi lesz ebből a felvillanyozódásból, ha más nem, akkor egy elektromos kisülés. Vagy ha nem annyi idős, amennyinek mondja magát, akkor a kisülés nagy tesója, a villamosszék. Bár nálunk az nem divat.

El is érkeztünk a történet sarkalatos pontjához, ami pedig nem más, mint az életkorok, és azok különbsége. Azt hiszem, elég, ha annyit mondok, hogy ma ballag - bár szerencsére nem az általános iskolából. (Ezúton is sok boldogságot! Hú, de meglepődnék, ha olvasnád.) Kissé nyomaszt persze ez a dolog (mármint nem az, hogy nem az általános iskolából), mert hát ugye én, a vén öregember már hosszútávra tervezek, ő meg ki tudja, mire. Sőt, az is előttem van, ahogy folyamatosan szívtuk Tamás vérét JB miatt, és tessék, most egy majdnem olyan fiatalkával sikerül kezdenem.

No, majd meglátjuk, mit hoz a jövő és az érettségi utáni időszak. (Jézus... Most komolyan? Ne má'.)

Remek, mégiscsak igaza lesz anyámnak, amikor azt mondja, hogy nem vagyok normális. És akkor erről még nem is tud. (Be is b.szna.) Mindenesetre egyetlen dolgot kérek mindenkitől: az életkora (nem a saját, hanem a posztban leírt személy életkora) miatt ne basztasson. Elég teher ez anélkül is. Köszi.