Túlzás nélkül állíthatom: a hétvégén eddigi életem egyik legmeghatározóbb élményét éltem át. Ellátogattam Székelyföldre, és az egész utazás annyira megindító volt, hogy még most is küzdök a könnyeimmel.
Pénteken reggel fél 6-kor indult a vonatunk a Keletiből. Akkor még több mint 600 km volt előttünk, és én még csak nem is sejtettem, hogy ilyen érzésekkel fogok majd hazatérni. Nem csak akkor, még a határ átlépése után se igazán. Közvetlenül a határtól egészen Kolozsvárig meglehetősen lepukkant, mint kiderült, a trianoni ítéletet megerősítendő mesterségesen elrománosított területeken haladtunk keresztül. Kolozsvár után azonban minden megváltozott: takaros kis településeken, szépen rendben tartott porták mellett csattogott el a szerelvényünk.
Sorban jöttek az állomások, mindenhol kisebb-nagyobb tömeg fogadott bennünket. A helybélieknek nyilván a 2008-as vonat volt az első, a nagy, az igazi, ezért nem voltak kint annyian, mint akkor, de nekem, aki először járt arra, még most is borsózik a hátam, amikor eszembe jut, ahogy a vonat utasai és a várakozók együtt énekelték a himnuszokat és a Boldogasszony anyánkat.
De ha a fogadtatást leszámítom, akkor is édesen keserű volt az élmény. A Maros völgyében egyszerűen csak lógtam az ablakban, csodáltam a tájat, és könny szökött a szemembe. Egyetlen gondolat keringett a fejemben: hogy vehették el tőlünk ezt a szép földet? (Még mondja valaki, hogy egy meleg nem lehet erős nemzeti érzelmű... Tudom, a vonaton utazó szélsőjobbos tömeg jó eséllyel meglincselt volna, ha kiderül.)
Magánházaknál volt a szállásunk, és milyen kicsi a világ: szinte mindenki, akivel beszélgettem, talált valamilyen kapcsolódási pontot, egy közös embert, egy közös iskolát, ami összekötötte őt valamelyik lakótársával. A házigazdáink pedig egyszerűen tüneményesek voltak. Olyan gyorsan olyan intenzív kapcsolat alakult ki ott az emberek között, amilyenre én még nem láttam példát.
Ha lehet fokozni az érzéseket, hát a szombat fokozta őket. Azzal kezdődött, hogy reggel a faluban láthattuk elvonulni a Szereda felé haladó keresztaljakat, majd mi is átvonatoztunk Csíkszeredára (Csíkszeredába), ahol ismét több százan vártak bennünket. Amikor befutott a másik vonatunk is, közös keresztaljjal vágtunk neki az előttünk álló 6-7 kilométeres sétának. Sétának, mert a nagy tömeg miatt rohanni úgysem lehet. Közben elfogyott egy kürtős kalács és némi borvíz (ásványvíz). Csíksomlyón (ami teljesen egybeforrt Csíkszeredával) a kegytemplomtól 3 út vezet föl a nyeregbe, a mise helyszínére. A középsőt választottuk, ami közepesen meredek, viszont nem túl hosszú. A hegyről visszatekintve egyszerűen hihetetlen volt látni a szakadatlanul áradó emberfolyamokat.
Letáboroztunk, majd kezdetét vette a szentmise. Ismételten a sírás fojtogatott, amikor a misét celebráló püspök megemlítette, hogy elhoztuk magunkkal az otthoniakat, mindazokat, akik nem tudnak most velünk lenni. Eszembe jutott, hogy anyám mennyire szeretne egy ilyenen részt venni, és, hogy a lába miatt mennyire esélytelennek tűnik a dolog. Elhatároztam, hogy erre a helyre elhozom egyszer. Ha nem is a búcsúra, mert ezt a nagy tömeget vele nem merném megkockáztatni, de ezt a helyet látnia és éreznie kell. A lankásabb úton, belém kapaszkodva fel tud menni ő is.
A Hiszekegynél jártunk, amikor eleredtek Mária könnyei, hogy tisztára mossanak bennünket. Folyamatosan esett az eső egészen a mise végéig, amikor is úgy, ahogy érkezett, szinte egyik pillanatról a másikra elállt. Pont akkor, amikor a három himnusz került sorra: a pápai, a magyar és a székely. Nem tudtam betelni a látvánnyal, a hanghatással, az egész élménnyel, ahogy százezrek énekelnek, éneklünk együtt, és tudjuk, hogy összetartozunk.
A himnuszok végén ismét eleredt az eső, és az emberek elkezdtek özönleni lefelé a csúszós hegyoldalban. Mindenem elázott, a cipőm tocsogott a víztől, a fotóstáskám kívül-belül vizes lett, de egy csöppet se bánom. Ez az élmény így teljes: a szakadó esővel.
A vasárnap is tartogatott újabb meglepetéseket. A program szerint ismét vonatra szálltunk, és célba vettük az egykori Magyarország határát, a MÁV legkeletibb, 30-as számú őrházát Gyimesbükkön. Két román mozdony vontatta a vonatunkat, összesen úgy 15000 lóerővel, mögöttük a mi magyar mozdonyunk üresjáratban. Szükség is volt a teljesítményre: néhol olyan meredek emelkedőkön haladtunk, hogy a 11 kocsiból és 3 mozonyból álló vonat elejének alja magasabban volt, mint a végének a teteje. Megint csak túlzás nélkül állíthatom, hogy a Maros völgyében vezetővel karöltve ez az eddigi legszebb vasútvonal, amelyen jártam: hosszú perceken keresztül kerülgetünk egy templomot, egymás után több völgyhídon megyünk át (köztük a Karakó híddal), alagúton jutunk át a vízválasztón, magas hegyek szegélyezik utunkat, és végül a Tatros völgyében vonatozunk el Gyimesbükkig.
Útközben mindenhol integető emberek: a kapujukban, az állomásokon, a mező közepén. A leginkább megindító az volt, amikor 3 idős ember a kertben ülve integetett, és közülük egy néni megkeseredett hangon kiabálta, hogy szebb jövőt. Milyen szépen is hangzik, kár, hogy ezt itthon kisajátították...
Gyimesbükkre érkezve ismét hatalmas - talán a legnagyobb - tömeg fogadott bennünket, és érkezésünk közös énekléssel folytatódott. Utána gyalogszerrel indultunk az ezeréves határra. Gyönyörű idő volt, hol napsütés, hol gyenge felhők, de mindenképpen kellemes. Útközben megettem egy igazi székely lángost - mennyei eledel az is. Mire kiértünk az őrházhoz, a fölötte lévő Kontumáci kápolnánál már elkezdődött a mise. A hegyoldalban ismét tízezrek, és az őrház körül is szépen gyűlt a tömeg - ahogy a felhők is.
A mise után az őrháznál volt egy ünnepség, és felavatták a mellette lévő, a Tatros felett átívelő hidat is. Az ünnepség végén érkezett el számomra az egész út fénypontja: amikor az őrháznál és a domboldalban, a kápolnánál lévő tömeg egy népdalénekes vezetésével elénekelte a Boldogasszony anyánkat és a Székely himnuszt. A völgy akusztikája, a katlanban megszoruló hangok valami olyan félelmetesen hátborzongató módon töltötték meg a teret, amit talán le se lehet írni. Megint könnyes lett a szemem, ahogy eszembe jutott.
A dalok végére megérkezett a gyimesi állomásról a három mozdony, a román villanygép, a Liszt-matricás magyar Taurus és a Nohab. A völgyhídon szétváltak, majd a két magyar gép felgurult szépen egymás után az őrházig, ahol az egyik hatalmas kürtszóval, a másik pedig Liszt-muzsikával köszöntötte a tömeget.
A vasútvonal ma is aktív, így az ünneplés nem tarthatott túl sokáig, a gépek visszagurultak az állomásra. Én még a Rákóczi-várból vetettem egy futó pillantást a román és a magyar területek felé, majd sebtében felvettem a dzsekimet - ismét megérkezett ugyanis az égi áldás. Nem is akárhogy: sokkal erősebb esőt kaptunk, mint előző nap Csíksomlyón. Szerencsére sokan elfértek a völgyhíd alatt, és az árusok sátraiban (egy ilyen alatt kaptam menedéket én is), és az eső úgy negyedóra múltán alább hagyott. Ekkor indultam csak tovább az állomásra, így ezúttal nem áztam el annyira.
Szállásunkra visszatértünkben ismét csak az ablakban lógtunk, és gyönyörködtünk a csodálatos tájban. Kissé talán szomorúak is voltunk, mert tudtuk, hogy az utolsó éjszaka áll előttünk, mielőtt haza indulnánk - otthonról.
Hétfőn aztán az úton az élmények feldolgozásával voltam elfoglalva. Nem is nagyon tudtam szólni, annyira lefoglaltak a fejemben kavargó gondolatok. Délutánra persze feloldódtam, és ebben nagy szerepe volt az utastársaim által felajánlott villányi veresnek is (állítom, jobban fejbe vágott, mint az előző három estén a 3-3 feles: kettő a ház népének egészségére, egy a vacsora elején). A mai határra érve még a Nap is kisütött, és az esti fényekben folytattuk utunkat a főváros felé. Végig pontos volt a vonatunk, aztán a főváros határában lelassultunk, biztosítóberendezés-hiba miatt. 20 perc késéssel futottunk be végül a Keletibe, ami, ha figyelembe vesszük, hogy közben magunk mögött hagytunk több mint 600 km-t, nem is rossz.
S hogy számomra a meghatottságon kívül mi az egész esemény legnagyobb tanulsága? Az, hogy példát vehetnénk az ott élő emberektől: egyszerű, dolgos népek, akik ebben az érdekorientált világban sem felejtettek el emberek maradni. Az, hogy létezik még összetartás magyar és magyar között. Az, hogy van remény.
Köszönöm, hogy ott lehettem.
Pénteken reggel fél 6-kor indult a vonatunk a Keletiből. Akkor még több mint 600 km volt előttünk, és én még csak nem is sejtettem, hogy ilyen érzésekkel fogok majd hazatérni. Nem csak akkor, még a határ átlépése után se igazán. Közvetlenül a határtól egészen Kolozsvárig meglehetősen lepukkant, mint kiderült, a trianoni ítéletet megerősítendő mesterségesen elrománosított területeken haladtunk keresztül. Kolozsvár után azonban minden megváltozott: takaros kis településeken, szépen rendben tartott porták mellett csattogott el a szerelvényünk.
Sorban jöttek az állomások, mindenhol kisebb-nagyobb tömeg fogadott bennünket. A helybélieknek nyilván a 2008-as vonat volt az első, a nagy, az igazi, ezért nem voltak kint annyian, mint akkor, de nekem, aki először járt arra, még most is borsózik a hátam, amikor eszembe jut, ahogy a vonat utasai és a várakozók együtt énekelték a himnuszokat és a Boldogasszony anyánkat.
De ha a fogadtatást leszámítom, akkor is édesen keserű volt az élmény. A Maros völgyében egyszerűen csak lógtam az ablakban, csodáltam a tájat, és könny szökött a szemembe. Egyetlen gondolat keringett a fejemben: hogy vehették el tőlünk ezt a szép földet? (Még mondja valaki, hogy egy meleg nem lehet erős nemzeti érzelmű... Tudom, a vonaton utazó szélsőjobbos tömeg jó eséllyel meglincselt volna, ha kiderül.)
Magánházaknál volt a szállásunk, és milyen kicsi a világ: szinte mindenki, akivel beszélgettem, talált valamilyen kapcsolódási pontot, egy közös embert, egy közös iskolát, ami összekötötte őt valamelyik lakótársával. A házigazdáink pedig egyszerűen tüneményesek voltak. Olyan gyorsan olyan intenzív kapcsolat alakult ki ott az emberek között, amilyenre én még nem láttam példát.
Ha lehet fokozni az érzéseket, hát a szombat fokozta őket. Azzal kezdődött, hogy reggel a faluban láthattuk elvonulni a Szereda felé haladó keresztaljakat, majd mi is átvonatoztunk Csíkszeredára (Csíkszeredába), ahol ismét több százan vártak bennünket. Amikor befutott a másik vonatunk is, közös keresztaljjal vágtunk neki az előttünk álló 6-7 kilométeres sétának. Sétának, mert a nagy tömeg miatt rohanni úgysem lehet. Közben elfogyott egy kürtős kalács és némi borvíz (ásványvíz). Csíksomlyón (ami teljesen egybeforrt Csíkszeredával) a kegytemplomtól 3 út vezet föl a nyeregbe, a mise helyszínére. A középsőt választottuk, ami közepesen meredek, viszont nem túl hosszú. A hegyről visszatekintve egyszerűen hihetetlen volt látni a szakadatlanul áradó emberfolyamokat.
Letáboroztunk, majd kezdetét vette a szentmise. Ismételten a sírás fojtogatott, amikor a misét celebráló püspök megemlítette, hogy elhoztuk magunkkal az otthoniakat, mindazokat, akik nem tudnak most velünk lenni. Eszembe jutott, hogy anyám mennyire szeretne egy ilyenen részt venni, és, hogy a lába miatt mennyire esélytelennek tűnik a dolog. Elhatároztam, hogy erre a helyre elhozom egyszer. Ha nem is a búcsúra, mert ezt a nagy tömeget vele nem merném megkockáztatni, de ezt a helyet látnia és éreznie kell. A lankásabb úton, belém kapaszkodva fel tud menni ő is.
A Hiszekegynél jártunk, amikor eleredtek Mária könnyei, hogy tisztára mossanak bennünket. Folyamatosan esett az eső egészen a mise végéig, amikor is úgy, ahogy érkezett, szinte egyik pillanatról a másikra elállt. Pont akkor, amikor a három himnusz került sorra: a pápai, a magyar és a székely. Nem tudtam betelni a látvánnyal, a hanghatással, az egész élménnyel, ahogy százezrek énekelnek, éneklünk együtt, és tudjuk, hogy összetartozunk.
A himnuszok végén ismét eleredt az eső, és az emberek elkezdtek özönleni lefelé a csúszós hegyoldalban. Mindenem elázott, a cipőm tocsogott a víztől, a fotóstáskám kívül-belül vizes lett, de egy csöppet se bánom. Ez az élmény így teljes: a szakadó esővel.
A vasárnap is tartogatott újabb meglepetéseket. A program szerint ismét vonatra szálltunk, és célba vettük az egykori Magyarország határát, a MÁV legkeletibb, 30-as számú őrházát Gyimesbükkön. Két román mozdony vontatta a vonatunkat, összesen úgy 15000 lóerővel, mögöttük a mi magyar mozdonyunk üresjáratban. Szükség is volt a teljesítményre: néhol olyan meredek emelkedőkön haladtunk, hogy a 11 kocsiból és 3 mozonyból álló vonat elejének alja magasabban volt, mint a végének a teteje. Megint csak túlzás nélkül állíthatom, hogy a Maros völgyében vezetővel karöltve ez az eddigi legszebb vasútvonal, amelyen jártam: hosszú perceken keresztül kerülgetünk egy templomot, egymás után több völgyhídon megyünk át (köztük a Karakó híddal), alagúton jutunk át a vízválasztón, magas hegyek szegélyezik utunkat, és végül a Tatros völgyében vonatozunk el Gyimesbükkig.
Útközben mindenhol integető emberek: a kapujukban, az állomásokon, a mező közepén. A leginkább megindító az volt, amikor 3 idős ember a kertben ülve integetett, és közülük egy néni megkeseredett hangon kiabálta, hogy szebb jövőt. Milyen szépen is hangzik, kár, hogy ezt itthon kisajátították...
Gyimesbükkre érkezve ismét hatalmas - talán a legnagyobb - tömeg fogadott bennünket, és érkezésünk közös énekléssel folytatódott. Utána gyalogszerrel indultunk az ezeréves határra. Gyönyörű idő volt, hol napsütés, hol gyenge felhők, de mindenképpen kellemes. Útközben megettem egy igazi székely lángost - mennyei eledel az is. Mire kiértünk az őrházhoz, a fölötte lévő Kontumáci kápolnánál már elkezdődött a mise. A hegyoldalban ismét tízezrek, és az őrház körül is szépen gyűlt a tömeg - ahogy a felhők is.
A mise után az őrháznál volt egy ünnepség, és felavatták a mellette lévő, a Tatros felett átívelő hidat is. Az ünnepség végén érkezett el számomra az egész út fénypontja: amikor az őrháznál és a domboldalban, a kápolnánál lévő tömeg egy népdalénekes vezetésével elénekelte a Boldogasszony anyánkat és a Székely himnuszt. A völgy akusztikája, a katlanban megszoruló hangok valami olyan félelmetesen hátborzongató módon töltötték meg a teret, amit talán le se lehet írni. Megint könnyes lett a szemem, ahogy eszembe jutott.
A dalok végére megérkezett a gyimesi állomásról a három mozdony, a román villanygép, a Liszt-matricás magyar Taurus és a Nohab. A völgyhídon szétváltak, majd a két magyar gép felgurult szépen egymás után az őrházig, ahol az egyik hatalmas kürtszóval, a másik pedig Liszt-muzsikával köszöntötte a tömeget.
A vasútvonal ma is aktív, így az ünneplés nem tarthatott túl sokáig, a gépek visszagurultak az állomásra. Én még a Rákóczi-várból vetettem egy futó pillantást a román és a magyar területek felé, majd sebtében felvettem a dzsekimet - ismét megérkezett ugyanis az égi áldás. Nem is akárhogy: sokkal erősebb esőt kaptunk, mint előző nap Csíksomlyón. Szerencsére sokan elfértek a völgyhíd alatt, és az árusok sátraiban (egy ilyen alatt kaptam menedéket én is), és az eső úgy negyedóra múltán alább hagyott. Ekkor indultam csak tovább az állomásra, így ezúttal nem áztam el annyira.
Szállásunkra visszatértünkben ismét csak az ablakban lógtunk, és gyönyörködtünk a csodálatos tájban. Kissé talán szomorúak is voltunk, mert tudtuk, hogy az utolsó éjszaka áll előttünk, mielőtt haza indulnánk - otthonról.
Hétfőn aztán az úton az élmények feldolgozásával voltam elfoglalva. Nem is nagyon tudtam szólni, annyira lefoglaltak a fejemben kavargó gondolatok. Délutánra persze feloldódtam, és ebben nagy szerepe volt az utastársaim által felajánlott villányi veresnek is (állítom, jobban fejbe vágott, mint az előző három estén a 3-3 feles: kettő a ház népének egészségére, egy a vacsora elején). A mai határra érve még a Nap is kisütött, és az esti fényekben folytattuk utunkat a főváros felé. Végig pontos volt a vonatunk, aztán a főváros határában lelassultunk, biztosítóberendezés-hiba miatt. 20 perc késéssel futottunk be végül a Keletibe, ami, ha figyelembe vesszük, hogy közben magunk mögött hagytunk több mint 600 km-t, nem is rossz.
S hogy számomra a meghatottságon kívül mi az egész esemény legnagyobb tanulsága? Az, hogy példát vehetnénk az ott élő emberektől: egyszerű, dolgos népek, akik ebben az érdekorientált világban sem felejtettek el emberek maradni. Az, hogy létezik még összetartás magyar és magyar között. Az, hogy van remény.
Köszönöm, hogy ott lehettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Most szólj hozzá!