Insomnia

Éjfélkor még nem aludtam, fél 5-kor meg már újra ébren voltam. Nyilván az óraállításnak is van ehhez köze, de van valami más. Valami, ami sokkal jelentékenyebb, mint az az egy órácska, aminek a többszörösét is elviselem repülőútjaim során.

Tegnap újra találkoztunk. Már az autópályán voltam, útban Pest felé, amikor kaptam tőle egy SMS-t. Visszafordultam, elmentem érte. Az első 10 percben elmondta, hogy sokat gondolkodott a helyzeten, és belátta, mekkorát hibázott. Mire újra az autópályára értünk, már a combján volt a kezem, fogtuk egymás kezét. Az M0-on hozzám bújt. Megkérdezte, hogy része lehet-e az életemnek, azt válaszoltam, hogy szeretném, ha az maradna. Majdnem elbőgtem magam, olyan jó volt újra vele.

Aztán amikor meg akartam csókolni, elhúzta magát. Amikor befordultunk az M0-ról a város fele, közölte, hogy igazából csak barátilag gondolta. Ott és akkor megtört a varázs. Megkérdezte, hogy nincs-e bennem tüske emiatt, én pedig őszintén és szomorúan elmondtam neki, hogy de, igenis van, azok után, hogy újra hozzám bújt, és fogtuk egymás kezét, nem gondoltam volna, hogy csak barátként gondol rám.

Szó szót követett, és ugyanott voltunk, ahol azon a csütörtök estén, amikor köszönés nélkül eljöttem tőle. Ugyanaz a nóta ment: én nem értem meg őt, és ha ő támad, akkor nekem nem támadnom kéne, mert az csak olaj a tűzre. Szerinte inkább nyelnem kéne kettőt és jópofizni. Szerintem meg inkább úgy kéne viselkednie, hogy ne kelljen kettőt nyelnem.

Azt mondta, igazából maga se tudja, hogy mit akar, mert nagyon jó velem, még talán nem is volt olyan ember, akivel ennyire elemi erővel törtek rá az érzések, mint velem, ugyanakkor van valami, ami visszatartja, mert én mindig úgy viselkedek, hogy amikor fordulóponthoz érkeznénk, és úgy érzi, hogy igen, mindent bele, akkor valamit mindig elrontok. Igen, én.

A végén annyira elegem lett a vádaskodásából, hogy megkértem, szálljon ki az autóból (ekkor már ott voltunk a mekinél, ahol meg akart állni kajálni, és ami 10 percre van onnan, ahol lakik - még csak geci se voltam, hogy a város másik felében kértem meg erre). Kurvára ideges voltam, csikorgó kerekekkel és a dudára tenyerelve húztam el.

Fél perc múlva, amikor kiment a gőz, visszafordultam, és beálltam a meki parkolójába. Amikor kijött, szóltam neki, hogy üljön be mellém. Beült. A vállára borultam, és sírtam, mint egy kisgyerek.

De hiába volt minden. Újra csak az jött elő, hogy mennyire nem értem meg, mennyire nem vagyok empatikus hozzá, miközben ő mennyire megérti az én érzéseimet. Én már csak hallgattam, mert bármit szóltam volna, csak támadás lett volna a szemében. Nem számított, hogy azért mentem vissza, mert rendezni akartam a helyzetet. Nem számított, hogy beült mellém, mert rendezni akarta a helyzetet. Csak fújta továbbra is a magáét. Aztán kiszállt, és elsétált.

Csak ültem dermedten a kocsiban, és néztem a meki sárgás-koszos falát. Megszűnt létezni a külvilág. Aztán még egy utolsó kísérletet tettem, elmentem a házukhoz, és megvártam az ajtó előtt. Nem volt értelme. Azt mondta, hogy ezek után nem akarja már...