Na jó

Egy éves lett a blog. (Második évbe érvén ezentúl legyenek akkor kétszavas címek.) Erről el is felejtettem megemlékezni. Ennyi időt még egyik se élt meg, és ez alatt is erősen rezeg a léc... Na jó, próbáljak meg nem nyafogni.

Akkor megpróbálom. Nem tudom, kit fogok megbántani, remélem senkit. És remélem, senki nem is ijed meg attól, amit írok... Az elmúlt napokról, hetekről.

Először is: múlt héten kaptam egy olyan kiképzést, amiért egy évig rágtam a főnököm fülét. Kalandos lett ez a nyár, mitagadás. Hát még akkor milyen kalandos lesz, ha az is valóra válik, amiért a kiképzést kaptam... És remélhetőleg már ez is csak hetek kérdése. Úgy tűnik, 2011-et félkövér piros betűkkel fogom bejegyezni életem nagy könyvébe. Amikor az álmok valóra válnak. Mert igenis valóra válnak. Hosszú-hosszú évek után, de valóra válnak. Én vagyok az élő bizonyíték. Már csak egy álmot kell valóra váltani. Ha ez az esztendő meghozza számomra azt is, akkor valami nagyon nagy hálaadást kell rendeznem. Akármi légyen is annak a formája.

És akkor most jöjjenek azok a dolgok, amelyekről nem akartam írni. Bocsánat, muszáj. De miért kérek bocsánatot? Nem hiszem, hogy van miért. Egyszerűen meg kell történnie a szembesítésnek, szembesítenem kell az érintetteket azzal, ami nem esik jól, és szembesítenem kell magamat az elkövetett hibáimmal.

Volt az elmúlt időben néhány ember, akik elkezdtek közeledni felém, úgy, ahogy én nem szeretném, és ahogy nekem nem esik jól. Az egyikükkel megbeszéltük, hogy nem, ennek ellenére a cselekedetei nem ezt a nemet tükrözik. Nekem viszont ez a közeledés kezd teherré válni, és nem tudom, mit tehetnék. Nem akarom megbántani, mert jó ember, és a mai világban ez már épp elég erény, hogy ne marjam el magam mellől, de nem tudom, hogy ez így hova vezet...

Aztán van egy London mellett élő magyar kissrác, aki augusztus végén költözik haza. Aznap kezdtünk el beszélgetni, amikor kiutaztam Skóciába. Egyre hosszabb és tartalmasabb levelek következtek, de aztán ez megszakadt. Pedig nagyon vártuk a találkozást. Még az a lehetőség is szóba került, hogy a KLM-es ingyenjegyemet felhasználva kiutazom hozzá, de mikor már kattintottam volna, hogy megvegyem a jegyet, hirtelen azt mondta, hogy minden bizonytalan... Az azóta váltott üzenetekből úgy tűnik, hogy megismert valaki mást, valószínűleg ott helyben. Köszönöm, egy újabb tapasztalat. Különösebben nem ráz meg, mert már nem az 5 évvel ezelőtti állapotok uralkodnak a lelkemben.

A használt zoknikról már szót sem ejtek.

Pár napja aztán jött a derült (a szemléletesség kedvéért tekintsük annak) égből egy villámcsapás, aminek az utóhatásai még mindig tartanak. Alaposan felforgatott mindent, és most fogalmam sincs, merre tovább. De erről majd később, amint a villamosszék kisöccse (gy.k. elektromos kisülés) utóhatásai elmúltak. Vagy legalábbis konstanssá, megszokottá, és kezelhetővé váltak.

Még valamit akartam... Ja igen.

Úgy érzem, az elmúlt pár hónapban sikerült két végéről égetnem a gyertyát. Ez alapjában véve elég intenzívvé, pörgőssé, és kellemessé tette az életemet, de rá kellett döbbennem, hogy épp a számomra legfontosabb embereket és dolgokat nélkülöztem az életemből. A királylányt, a fenevadat, kis húgukat és szüleiket. A családomat, a barátaimat. A kajakozást a Kis-Dunán...

Mea culpa, mea maxima culpa.

Lehet, hogy hétvégén mégse megyek a Balatonra, hanem tartok egy hétvégét, amikor kitakarítom a lakást és a fejemet is. Át kell rendeznem a prioritásokat, ez nem kérdés. Ha így folytatom, vagy megőrülök, vagy mindenkit elveszítek magam mellől.

A prioritások átrendezésének pedig lehet, hogy áldozatul esik a blog is. Sajnálom, ha így alakul, de ha tényleg így alakul, annak oka lesz.