Ennyi volt

Itt van az ősz, itt van újra. És itt van a változás, itt van újra.

Eldöntöttem. Lezárom az immár több hónapja tartó agóniát. Még 2005-ben kezdtem először blogot, nyafogósan, hisztizősen. Aztán 2006-ban ismét, már kevésbé hisztizősen, és nem sokkal később volt egy bánatomat dallal elmondós időszakom is. 2009-ben egy teljesen más témájú naplóm indult, ami bő fél évet élt meg. És itt van ez, az Enkimas-blog. Talán ebben voltam, ebben lehettem leginkább én. Ki más?

Engedjétek meg, hogy néhányotoktól egyenként is elbúcsúzzak. Tudom, a lista közel sem teljes, és már előre elnézést kérek mindenkitől, aki kimaradt.

Először is fogadott öcsém, Rion. Veled kell kezdenem, te nyitottad ki a kaput egy új világ felé, neked köszönhetem, hogy egy új, egy egész más közösséget ismerhettem meg. Örökké hálás leszek ezért. Az elmúlt néhány hónapban nem volt felhőtlen a viszonyunk, és azt hiszem, ebben mindkettőnknek nagy szerepe volt. Úgy érzem, lassacskán letisztulnak bennem is a dolgok, és biztos vagyok benne, hogy te sem vagy ezzel másképp. Ha van kedved és időd, üljünk le valamikor, és tárgyaljuk ki ezt a pár hónapot, ami kiesett.

Folytatnám a sort két olyan emberrel, akit a tavaly júliusi találkozón ismertem meg az Eklektikában. Kapitány és Kristóf. Valószínűleg fogalmatok sincs, hogy ki vagyok, és ez talán így van jól. Bennem viszont megmaradt mindkettőtök arca: a lendületes, örökifjú, világot megváltani akaró Kapitányé, és a csodás mosolyú, akkor még hozzám hasonlóan csak olvasó Kristófé.

Maxen: a tavalyi év egyik fénypontja volt a megismerkedésünk és az akkor rögtön elsőre lefolytatott közel két órás beszélgetésünk. Sajnálom, hogy azóta nem sokat jártam a körúton belül, így nem nyílt alkalmunk ennek a rendszeres megismétlésére.

Tamás: drága egyetlen szerelmetes asszonyom. :) Köszönöm a sok kommentet, a beszélgetéseket, a kitartó olvasást, és mindent. Mikor lesz a lakásavató buli?

PaPe: Téged még mindig szeretnélek személyesen is megismerni. :) Sajnálom, hogy eddig nem volt rá alkalom, remélem, hamarosan bepótoljuk.

Prizma: Külön köszönöm a meghívást a Szerelem, pasta, tenger bemutatójára. És köszönöm, hogy egy erősen hiánypótló témájú, színvonalas blogot írtok a pároddal.

Faeries: Ha van még érkezésed a közös sporttevékenységhez, valamikor megejthetnénk.

979 és Little Earthquakes: ugyan veletek túl sokat nem értekeztem, de egyrészt öröm volt látni, hogy a mi világunkban is létezhetnek éveken átnyúló párkapcsolatok, másrészt tátott szájjal csodáltam a műveltségeteket és választékos nyelvhasználatotokat. Csak így tovább!

Qkevin: Alig ismertük meg egymást, és máris leléptél a Nagy Ködös Albionba. Good luck odaát, és egyszer úgyis meglátogatunk a szigeten. :)

DeFalla: Neked leginkább Sátát, a mindig biztató kommentjeidet, és az örök optimizmust köszönöm. Mosolygósat! :)

Lonelycloud és matin, a második blogtalálkozóm sztárjai: nem fogom elfelejteni a zenei elmélkedéseiteket, na és a sátai táncot. :)

SPF: az elmúlt hónapokban folytatott levelezésünk során kiderült, hogy több közös van bennünk, mint sejtettem. Örülök, hogy megismerhettelek, és remélem, nem a Kopaszi-gáton volt az utolsó találkozásunk.

MintaMókus és Timotheus Rietbergen: írhatnátok gyakrabban is. :) És ezennel a bagoly be is fejezi a nagyfejűzést.

És végül, de nem utolsósorban Goner: Eszedbe ne jusson megváltozni! Legyél önmagad, az a törékeny és nagyon is szerethető fiatalember, akinek a helyén van a szíve, aki ebben a felszínes világban is tud és mer igazán mélyen érezni. Maradj az, akinek megismertelek.

Tudom, sok embert kihagytam. Bocsánatot kérek mindazoktól, akik esetleg méltatlannak érzik ezt. Sajnos én is emberből vagyok, és szoktam hibázni.

Nagyon fontos viszont, hogy ezt a bejegyzést csak a blogtól és a blogvilágtól való elköszönésnek tekintsétek! A veletek való személyes kapcsolattartásra igenis van igényem a továbbiakban is. Eltűnni nem ér. Akivel már ott vagyunk fészbúkon, az könnyen elér. Aki pedig még nincs ott, bátran írhat emailt. Várni fogom.

Köszönöm a követőknek a követést, a kommentelőknek a kommentelést. Sajnálom, de úgy éreztem, hogy ez így ebben a formában nem mehetett tovább. És mindazoknak, akiket a távozásom bánattal és szomorúsággal tölt el (ha van ilyen): Ne sírj, mert vége van. Mosolyogj, mert megtörtént.

Másfél óra

...és itt van az ősz.

Sokminden történt a nyáron. Az ősz is legalább annyi érdekességet tartogat, sőt, esélyes, hogy sorsfordító lesz. Kezdenek körvonalazódni dolgok, amelyeknek a körvonalazódása jó. Egyelőre tabuként kezelem őket.

Úgy tűnik, van, ami viszont nem változik, továbbra is egy tapintatlan pöcs vagyok. Bocsánat a tegnap estéért. Tudom, nem kellett volna megtennem, amit megtettem, még ha a szándékom nem is volt tisztességtelen, és remélem, ezt te is pontosan tudod. Nem tartottam tiszteletben az érzéseidet, és ez már önmagában is elég nagy baj. Legfőképp azért, mert pontosan tisztában voltam vele, hogy még más érintésére sem állsz készen. Sajnálom, hogy ez lett a vége, és remélem, a "máskorra áttevés" nem "örökre elhalasztást" jelent... Túl jó ember vagy, és nem szeretném, hogy egy ilyen hülyeség miatt megakadjon az ismeretségünk.

Apupótló eszköz

Szegény Sándorra az elmúlt év tavasza óta rájár a rúd. Azóta egyre nagyobb intenzitással, recsegve-ropogva tágul a világképe. A mai nap is egy egészséges lórúgást jelentett ebből a szempontból.

Történt az, hogy az ő élete párja leütött a közismert licitálós portálon egy szekrénysort még valamikor múlt héten. Ma jött el a nagy nap, amikor a szekrénysort át kellett venniük, és ebben elengedhetetlen szerep jutott nekem is: átviteltechinkai szakreferenssé avanzsáltam. Konkrétan a negyedik emeletről kellett levinnünk a szekrénysort az autóhoz. Annyi volt a könnyítés a feladatban, hogy vihettük elemenként. A nehezítés meg annyi, hogy nem volt lift...

Szerencsére az eladó felkészülten várta érkezésünket: egyrészt az ablakból meglátván az utánfutós gépjárművet, lekiabált, hogy a tizenhármastkellmegnyomni (ekkor az egyébként cseppet sem babonás Sándor már kezdte sejteni, hogy ennek rossz vége lesz), másrészt a szekrényt kiürít(t)ette. Az alsó szekció kipakolásában a három gyermeke is segítségére volt.

Amikor az utánfutón az elemek rögzítésére kitalált alternatív megoldás nem működött, és vissza kellett térnünk az (egyik) eredeti tervhez, Sándor úgy döntött, hogy egyedül is le tudja venni az utánfutóról az egyik kisebbik elemet. Ez meg is történt, csak hát az erőhatások kibillentették egyensúlyi helyzetéből a szekrénykét, és annak alsó fiókjai kicsúsztak. A következő látvány tárult elénk:


Így tágult ismét hatalmasat Sándorunk világképe. A gyermekeknek pedig ezúton is két maflás, mert nem végeztek alapos munkát. Az azért még továbbra is rejtély, hogy a 12 éves forma legidősebb leánygyermek, avagy az édesanya játékszerét találtuk meg...

Szemedbe nézek

Nem is

Nem is Hiperkarma. Bocs. :D

Augusztus huszadika

Kicsit szivatóval indultam ma reggel. Az elmúlt éjszakai alvásom ugyanis két részletben történt, és a kettő között volt legalább egy órányi szünet. Végül azért valahogy mégiscsak sikerült magamhoz térnem, aztán megfészeltük Gonerrel a mai napra tervezett kerékpározás részleteit. Ha már elkészült az A jelű kerékpár (kit szintén szerencsekerekes apropóból nevezzünk ezentúl Aladárnak) két vadonatúj lába, gondoltam, négyesben (azaz Goner, Aladár, Pót Béla, és én - ki más) kiruccanhatnánk kicsit.

Goner figyelmeztetett, hogy pótkereket hozzak magammal, ám én ennek akkor nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget. 12:53-kor felpattantam Bélára, Aladárt pedig kormányon fogtam, és kigurultunk a metróhoz, ahol is csatlakozott hozzánk negyedik utastársunk. Rövid technikai eszmecsere és gyakorlati próbálkozások után eldőlt a beosztás is, miszerint Goner kapja Bélát, nekem pedig Aladár jut.

El is indultunk hát az eredetileg tervezett útvonalon, ám alig 3 kilométer után megtörtént a baj: Aladár hátsó talpából egy villamossín - kátyú kombináció hatására elszökött a levegő. Itt emlékeztetném a nyájas olvasót a pótkerék szükségességére, illetve az arra való figyelmeztetésre, illetve az arra való fittyet hányásra.

Se rá fütty, megfordultunk, sétáltunk vagy fél órát, és visszaérkeztünk szerény hajlékomba, ami jelenlegi állapotában sokkal inkább hasonlít egy disznóólra. Égett is az orcám rendesen, nem győztem bocsánatot kérni a körülmények miatt. Ezúton szeretnék mégegyszer... Ígérem, a holnapi takarítás után megmutatom, hogy tud ez ragyogni is. (Jut eszembe, a holnapi takarításhoz önkéntesek jelentkezését szívesen veszem.)

Negyedóra után aztán elkészült a gumicsere, célba vettük a legközelebbi benzintyúkot, ahol Aladár megkapta a levegőt a talpába, és huss, már repültünk is. Úgy 15 kilométer után megkérdeztem Gonert, hogy mi az elgondolása a folytatásról, amikor ő is könnyelműségéről tett tanúbizonyságot, mert azt mondta, hogy nem kell még elindulnunk visszafelé, 7-re kell hazaérnie, és még stabilnak érzi az állapotát.

Azt hiszem, úgy 2 óra elteltével ez elmúlt. De ezzel nem volt egyedül, csak én próbáltam titkolni. Bocs. :) Fél 7-kor sikerült lezárnunk a mai túrát, ekkor a kilométerszámláló azt mondta, hogy 56. Ennyit mentünk ma. Le a kalappal!

Este pedig sajnos elváltak útjaink, bár nagyon élveztem Goner társaságát, de mindkettőnket más-más csoport várt a tűzijáték megtekintése okán (engem konkrétan kedves Sándor és gyermekeinek kétharmada). Amiről nekem mellesleg a július 8-adikai ámerikai pirotechnikai bemutató jutott eszembe. Különösen a 22. percnél, amikor is a hanghatás is elérte az ott tapasztalhatót.

Ismét egy remek napot zárhattam, melyért ismét szeretnék köszönetet mondani az illetékes elvtársaknak és az elvtársnőnek. Aki egy kicsit szétesett a végére, pont úgy, mint én, csak én már rutinosabban titkolom.

Napfény borul

Nem tudom

eldönteni, hogy sok volt a bor, amit megittam, vagy kevés. De legalább jó volt. Valamint ökör iszik magában és egyéb közhelyek. Vagy mi.

Mondanám, hogy vörösbort ittam az este, meg hogy angyalom, ragyogóm, de nem igaz, mert rizling volt, és angyalkám sincs énnékem, csak az őrző. Ha még megvan egyáltalán, és nem vette le rólam a kezét.

Ihajcsuhajsosehalunkmeg. Csak elalszunk. Ha tudunk.

(A kételyek eloszlatása érdekében: nem bírtam tovább nézni, hogy hónapok óta ott van az az egy pohárnyi fehérbor az üvegben, és benyakaltam. Mind a másfél decit.)

Epic fail

Ezt nem hiszem el. Mindenféle elvemmel ellenkezik, hogy bármi is legyen vele - így nem is lesz -, akitől azt reméltem, hogy tegnap vele egy új nap vár. Elbűvölő kívül-belül, de akárhogy is nézzük, ha jól sikerül az első randim, a fiam lehetne. Ma derült ki. Ez pedig még nekem is sok(k).

Meg suxx.

Keep on searching...

Ámulok, bámulok

Döbbenet és néma csend.

Nem úgy történtek ma, azaz tegnap a dolgok, ahogy azt elterveztem. Ellenben máshogy. De az a más is olyan jól sült el, hogy még mindig alig térek magamhoz.

Találkoztam valakivel, akit hónapok óta nem láttam. 9-től fél 2-ig folyamatosan beszélgettünk, és mélyebben megismertük egymást, mint ahogy én arra valaha is számítottam. Régebben is tudtunk jókat beszélgetni, de én azokat valahogy mégis kicsit felszínesnek éreztem. Nem hittem volna, hogy pont vele fogok egyszer ilyen bensőségesen beszélgetni. Köszönöm. És good luck!

Ráadásul ő már a második a héten. Lehet, hogy kezdenek rendbe jönni az emberi kapcsolataim?

Döbbenet, tényleg.

Új nap

1. Amikor ez megszólal a Petőfin, amit ugye csak a kocsiban hallgatok, ellenállhatatlan késztetést érzek, hogy a hangerőt legalább 25-ig (30 a max.) fel-, az ablakot pedig résnyire letekerjem. Így lesz az emberből népművelő.

2. Zseniális ez a képi világ.

3. Holnap, tehát ma lehet, hogy tényleg új szakasz kezdődik. Ilyen még nem volt, hogy... Na majd ezt kifejtem bővebben. De most még csakazértis értelmetlenül röviden. :)

Tegnap este

Egyszerűen: köszönöm.

Ismét megkerültetett

Másodszor is megtettem. Kemény-e vagyok? Jajahátam.

Pénteken indultunk. Pont addig mentünk le, ameddig tavaly.

Szombaton többet mentünk, mint tavaly, és ez így volt jó. Este kifogtunk egy ebihalat gyönyörű naplementét a vízen, gyönyörű felhőkkel.

Ma pedig természetesen majd megdöglöttünk. A megdöglés és a strandolás közben az járt a fejemben a tájat nézve, hogy ez egy kirándulás a 80-as évekbe. És akkor a kör bezárulta után mi szólt az autóban? Na mi?



Végül bő 2 órával korábban végeztünk, mint tavaly. Ésolyanjóvolt. A vége különösen. De erről majd talán máskor.

Csak a mosógép végezhetne végre a mosással, hogy mehessek aludni. Mert az atomjaimra hullás ismét megtörtént...

Mindjárt összeomlok

A bejegyzés eredeti címe az lett volna, hogy Vettem szakaszkulcsot. (Ugye mindenki emlékszik még erre? Na, ma meglett, nem 16-ért, hanem 11-ért, és kettő.) Aztán az estém úgy alakult, hogy másképp.

Konkrétan gondoltam egy nagy merészet, mint Micimackó, amikor álló répával felébredt (további részletek itt), és este 8-kor felpattantam Pót Bélára. Úticélul pedig a Normafát tűztem ki. A Lágymányosi-Rákóczi-hídon áthajtva egy pillanatra átvillant az agyamon, hogy elég lenne inkább csak a rakparton felvonszolni magam a Lánchídig, aztán a pesti oldalon meg vissza, de akkor már nem volt megállás. Kihaénnem Énkimás (ez milyen szépen hangzik) nem adhatja fel ilyen könnyen.

A következő pont, amikor meginogtam, az Apor Vilmos téren volt. Aztán az Istenhegyi úton többször is. Konkrétan minden buszmegállónál, ahol megálltam kiköpni a tüdőmet.

Aztán egyszer csak ott volt előttem a víztorony. Onnan meg már szinte végig lejt az út a Normafáig, így hát igen, megcsináltam. Lihegtem egy kicsit a panorámát bámulva, majd úgy döntöttem, hogy megnézem a János-hegyet is. Csakhogy este 21:50-kor az az út már olyan beszaratósan sötét, hogy inkább félúton visszafordultam. Konkrétan borsózott a hátam és már mindenféle vízióim voltak. Öregszem, régen ezt simán bevállaltam, még gyalog is.

21:59-kor haladtam el ismét a víztorony mellett, és 22:11-kor értem le a Clark Árám térre, az alagúton át. 12 perc alatt abszolváltam lefelé a távot (és a magasságot), közben többször is szabályt sértettem azzal, hogy 40-es táblánál 50-nel száguldottam lefelé. Annál jobban nem mertem engedni, pedig simán meglehetett volna a 70 is, de ha valami történik akár csak 50-es tempónál is, akkor lehet izzítani a lélekharangot...

Levezetésként remegő lábakkal sétáltam egy kicsit a Duna-korzón (bár jobb ajánlatom is lett volna :P), ahol is olyat szemeztem egy kiccsávóval, hogy öröm volt nézni. Aztán felpattantam Bélára (ne tessék félreérteni), és hazavágtattam, hogy felfaljam az utánam 5 perccel érkező pizzafutárt, pardon, az általa hozott modenai spagettit. Bár a futár se lett volna ellenemre, no.

Most pedig megyek, és atomjaimra hullok, hogy aztán reggel 6-kor kelhessek, hogy elinduljak a Csepel-sziget körüli kajaktúrára. 'cakát. És vizslát vasárnap.

Forró ölelés

Az van,

hogy a lakás továbbra is romokban hever. Nem sikerült még egy porszívózást se megejteni a hétvégén. Ennek pedig az volt az oka, hogy egy fegeteges vitorlaparty csapódott kicsiny országunk tengerének azúrkék vizén.

Szombaton reggel mentünk le, és az elmúlt éjszaka közepén értünk vissza a fővárosba. Így hát kissé kómás vagyok ma, de kit érdekel.

A lényeg az, hogy a tökfejemet és azt az áldott jó lelkemet (ami majd egyszer a sírba visz) kiszellőztethettem. Nagyon kellett már egy ilyen hétvége. Némiképp árnyalta a dolgot persze az, hogy vasárnap reggel kaptam egy telefonhívást munka ügyében (nem voltam elég rutinos, elfelejtettem kikapcsolni azt a telefont), de nem volt vészes.

Ellenben a vitorlázópartnereimet imádom. Egytől egyig, mindet.

Ellopnának tőlem

Fárasztó nap

Túl vagyok a hét legfárasztóbb napján. Minden, ami ezután jön, csak felüdülés lehet. Mondjuk a szombati takarítás (a fejemben és azon kívül) és kajakozás, valamint a vasárnapi balatoni szellőztetés.

Az A jelű bringa lábairól még semmi hír, ha jól tudom, a küllőanya a szűk keresztmetszet. Holnap viszek nekik. Azért ez milyen már, amikor a vevő visz a szervizbe alkatrészt, hogy tudjanak dolgozni. Mert a hülye menedzserszemléletű vevő kézbe akarja venni a dolgokat, ha látja, hogy nem mennek maguktól. Aztán persze szidja a Balkánt, pedig lehet, hogy csak a maradék 99%-ba kellene tartoznia, akinek az úgy is jó.

Elkészült a héten a honlapom is, pakolódnak rá kifelé a fényképek szépen. A cím pedig... Szóval érdeklődni a létrás kocsinál. Vagy fészbúkon. Vagy ha minden kötél szakad, emailben. Vagy bárhogy, ami utolér.

Ez pedig egy rám jellemző részlet egy levelezésből:

"maximálisan egyetértek, de ahhoz, hogy küzdeni akarjak valamiért, látnom kell a célt, amiért küzdök. ha azt látom 2-3 hét, hónap után, hogy ennek a kapcsolatnak nincs értelme, mert a fundamentumok hiányoznak, és egy éven belül úgyis szétesik, akkor inkább a kisebbik rosszat választom, és 2 hónap után adom fel, nem egy év után döglök bele... ebből a szempontból talán szerencsém volt, hogy nem kellett nagy drámák közepette lezárnom több éves kapcsolatokat.

tudom, vagy őrült vagyok, mert nem akarok küzdeni, vagy egy zseni, hogy felismerem, miért érdemes... de hát a kettőt mindig csak egy vékony vonal választja el egymástól. :)"

Pót Béla

Kerékpairom átmenetileg kivonódott a forgalomból, épp új lábakat kap. Egyelőre bizonytalan, hogy mikor tudom újra élvezni a társaságát, így átmeneti megoldást kellett találnom égető kerékpárzási igényem kielégítésére. Kollégám javaslatára betévedtem a Madaras Teszkóba (ami eredetileg Haut Champs-ról kapta a nevét), ahol is ócsó pénzért vettem egy mountain bikét. Az országúti mellé, nyúzni. Mert leárazás volt.

Ő lett Béla, a Pót. Ez talán magyarázatra szorul: ő a B terv. És a Szerencsekerék óta tudjuk, hogy B, mint B-la. Most megyek, és meg is mutatom neki a levegőt, ami kell a talpaiba.

Na jó

Egy éves lett a blog. (Második évbe érvén ezentúl legyenek akkor kétszavas címek.) Erről el is felejtettem megemlékezni. Ennyi időt még egyik se élt meg, és ez alatt is erősen rezeg a léc... Na jó, próbáljak meg nem nyafogni.

Akkor megpróbálom. Nem tudom, kit fogok megbántani, remélem senkit. És remélem, senki nem is ijed meg attól, amit írok... Az elmúlt napokról, hetekről.

Először is: múlt héten kaptam egy olyan kiképzést, amiért egy évig rágtam a főnököm fülét. Kalandos lett ez a nyár, mitagadás. Hát még akkor milyen kalandos lesz, ha az is valóra válik, amiért a kiképzést kaptam... És remélhetőleg már ez is csak hetek kérdése. Úgy tűnik, 2011-et félkövér piros betűkkel fogom bejegyezni életem nagy könyvébe. Amikor az álmok valóra válnak. Mert igenis valóra válnak. Hosszú-hosszú évek után, de valóra válnak. Én vagyok az élő bizonyíték. Már csak egy álmot kell valóra váltani. Ha ez az esztendő meghozza számomra azt is, akkor valami nagyon nagy hálaadást kell rendeznem. Akármi légyen is annak a formája.

És akkor most jöjjenek azok a dolgok, amelyekről nem akartam írni. Bocsánat, muszáj. De miért kérek bocsánatot? Nem hiszem, hogy van miért. Egyszerűen meg kell történnie a szembesítésnek, szembesítenem kell az érintetteket azzal, ami nem esik jól, és szembesítenem kell magamat az elkövetett hibáimmal.

Volt az elmúlt időben néhány ember, akik elkezdtek közeledni felém, úgy, ahogy én nem szeretném, és ahogy nekem nem esik jól. Az egyikükkel megbeszéltük, hogy nem, ennek ellenére a cselekedetei nem ezt a nemet tükrözik. Nekem viszont ez a közeledés kezd teherré válni, és nem tudom, mit tehetnék. Nem akarom megbántani, mert jó ember, és a mai világban ez már épp elég erény, hogy ne marjam el magam mellől, de nem tudom, hogy ez így hova vezet...

Aztán van egy London mellett élő magyar kissrác, aki augusztus végén költözik haza. Aznap kezdtünk el beszélgetni, amikor kiutaztam Skóciába. Egyre hosszabb és tartalmasabb levelek következtek, de aztán ez megszakadt. Pedig nagyon vártuk a találkozást. Még az a lehetőség is szóba került, hogy a KLM-es ingyenjegyemet felhasználva kiutazom hozzá, de mikor már kattintottam volna, hogy megvegyem a jegyet, hirtelen azt mondta, hogy minden bizonytalan... Az azóta váltott üzenetekből úgy tűnik, hogy megismert valaki mást, valószínűleg ott helyben. Köszönöm, egy újabb tapasztalat. Különösebben nem ráz meg, mert már nem az 5 évvel ezelőtti állapotok uralkodnak a lelkemben.

A használt zoknikról már szót sem ejtek.

Pár napja aztán jött a derült (a szemléletesség kedvéért tekintsük annak) égből egy villámcsapás, aminek az utóhatásai még mindig tartanak. Alaposan felforgatott mindent, és most fogalmam sincs, merre tovább. De erről majd később, amint a villamosszék kisöccse (gy.k. elektromos kisülés) utóhatásai elmúltak. Vagy legalábbis konstanssá, megszokottá, és kezelhetővé váltak.

Még valamit akartam... Ja igen.

Úgy érzem, az elmúlt pár hónapban sikerült két végéről égetnem a gyertyát. Ez alapjában véve elég intenzívvé, pörgőssé, és kellemessé tette az életemet, de rá kellett döbbennem, hogy épp a számomra legfontosabb embereket és dolgokat nélkülöztem az életemből. A királylányt, a fenevadat, kis húgukat és szüleiket. A családomat, a barátaimat. A kajakozást a Kis-Dunán...

Mea culpa, mea maxima culpa.

Lehet, hogy hétvégén mégse megyek a Balatonra, hanem tartok egy hétvégét, amikor kitakarítom a lakást és a fejemet is. Át kell rendeznem a prioritásokat, ez nem kérdés. Ha így folytatom, vagy megőrülök, vagy mindenkit elveszítek magam mellől.

A prioritások átrendezésének pedig lehet, hogy áldozatul esik a blog is. Sajnálom, ha így alakul, de ha tényleg így alakul, annak oka lesz.