Avagy, ahogy a dán királyfi elmélkedett vala: to bi or not to bi? That is the question.
Emlékszem a kezdetekre: 2003. január 2-án volt az, amikor először maradtam kettesben egy férfiúval azzal a célzattal, hogy nem csak beszélgetünk. Arra is emlékszem, hogy megbeszéltük, lesz még ilyen, de én megijedtem magamtól. Talán egy kicsit tőle is, mert a megbeszélt diszkrét sms helyett az jött tőle, hogy "Hiányzik a fiúszex. Neked?". Az is megvan, amikor másnap reggel a tükör előtt állok, és leköpöm a tükörképem.
Egy hazugsággal ráztam le azt a srácot, azt mondtam neki, hogy hónapokra külföldre utazom, pedig csak pár napra mentem. Aztán amikor évekkel később újra kerestem volna, hogy bocsánatot kérjek tőle, már nem tudtam elérni...
A második sráccal még több történt. Néhány nap alatt teljesen szerelmes lett belém, de én akkor nagyon féltem attól, hogy szerelmes leszek. Akkor még azt hittem, biszexuális vagyok, és nem tudtam volna szerelmes lenni egy fiúba. Azt egy lánynak tartogattam. Annak, akivel majd leélem az életemet, akivel házunk és gyerekünk lesz.
2005-ig próbálkoztam is lányokkal. Sokkal kisebb sikerrel, mint fiúkkal, de próbálkoztam. Volt köztük egy anyuka is, aki a férje mellé keresett némi izgalmat - és erre nagyon nem vagyok büszke, hogy velem is csalta a férjét. Viszont olyan szinten szókimondó és őszinte volt a kapcsolatunk, hogy teljesen spontán módon következett be ez is. Azóta elvált a férjétől, és időnként még mindig találkozunk, igaz, mindenféle szexuális tevékenység nélkül tesszük ezt. Már csak azért is, mert tudja rólam, hogy a fiúkat szeretem.
Szóval, igen, már öt éve nem volt senki. Mármint nő.
A csütörtök éjszakám viszont egy biszexuális fiatalember miatt volt rövidke és alvásban szegény. És elgondolkoztam. Lehet, hogy nekem is úgy kéne csinálnom, ahogy neki? Lehet, hogy nekem se kéne kizárni a nőket teljesen az életemből? De mi van, ha szerelmes leszek egy nőbe, éveket együtt töltünk, és egyszer csak megszólal a farkam, hogy neki most egy pasi kell? Járjak félre? Kalandozzak? Félreértés ne essék, most is leginkább csak az jut (ide sorolom a párkapcsolati próbálkozásokat is), lásd csütörtök este. De most egyedül vagyok. Ha lenne valakim, milyen lenne már félrejárni? Nem csak erkölcsileg (bár magamat ismerve elég nehéz lenne azt megélni), de mindenféle nyavalyák is kísér(t)ik az embert kalandjai során, és ilyenekkel veszélyeztessem éppen azt, akit szeretek? (És ez független attól, hogy akit szeretek, az milyen nemű.)
Ráadásként jött a péntek este. Sokminden történhetett volna, ha egy kicsit nyitottabb vagyok. De nem voltam.
Na és ő is, akiről még nyáron írtam. Aki küldte a jeleket, de nem léptem, mert nem léphettem. Nem akartam, hogy rám vesztegesse az idejét. Pedig lehet, hogy csak el kellett volna mondanom neki, és megértette volna...
Ez a másik: ha lenne is egy nő, elmondjam neki, hogy mindkét nem játszik?
Játszik egyáltalán mindkét nem?
To bi or not to bi?
Emlékszem a kezdetekre: 2003. január 2-án volt az, amikor először maradtam kettesben egy férfiúval azzal a célzattal, hogy nem csak beszélgetünk. Arra is emlékszem, hogy megbeszéltük, lesz még ilyen, de én megijedtem magamtól. Talán egy kicsit tőle is, mert a megbeszélt diszkrét sms helyett az jött tőle, hogy "Hiányzik a fiúszex. Neked?". Az is megvan, amikor másnap reggel a tükör előtt állok, és leköpöm a tükörképem.
Egy hazugsággal ráztam le azt a srácot, azt mondtam neki, hogy hónapokra külföldre utazom, pedig csak pár napra mentem. Aztán amikor évekkel később újra kerestem volna, hogy bocsánatot kérjek tőle, már nem tudtam elérni...
A második sráccal még több történt. Néhány nap alatt teljesen szerelmes lett belém, de én akkor nagyon féltem attól, hogy szerelmes leszek. Akkor még azt hittem, biszexuális vagyok, és nem tudtam volna szerelmes lenni egy fiúba. Azt egy lánynak tartogattam. Annak, akivel majd leélem az életemet, akivel házunk és gyerekünk lesz.
2005-ig próbálkoztam is lányokkal. Sokkal kisebb sikerrel, mint fiúkkal, de próbálkoztam. Volt köztük egy anyuka is, aki a férje mellé keresett némi izgalmat - és erre nagyon nem vagyok büszke, hogy velem is csalta a férjét. Viszont olyan szinten szókimondó és őszinte volt a kapcsolatunk, hogy teljesen spontán módon következett be ez is. Azóta elvált a férjétől, és időnként még mindig találkozunk, igaz, mindenféle szexuális tevékenység nélkül tesszük ezt. Már csak azért is, mert tudja rólam, hogy a fiúkat szeretem.
Szóval, igen, már öt éve nem volt senki. Mármint nő.
A csütörtök éjszakám viszont egy biszexuális fiatalember miatt volt rövidke és alvásban szegény. És elgondolkoztam. Lehet, hogy nekem is úgy kéne csinálnom, ahogy neki? Lehet, hogy nekem se kéne kizárni a nőket teljesen az életemből? De mi van, ha szerelmes leszek egy nőbe, éveket együtt töltünk, és egyszer csak megszólal a farkam, hogy neki most egy pasi kell? Járjak félre? Kalandozzak? Félreértés ne essék, most is leginkább csak az jut (ide sorolom a párkapcsolati próbálkozásokat is), lásd csütörtök este. De most egyedül vagyok. Ha lenne valakim, milyen lenne már félrejárni? Nem csak erkölcsileg (bár magamat ismerve elég nehéz lenne azt megélni), de mindenféle nyavalyák is kísér(t)ik az embert kalandjai során, és ilyenekkel veszélyeztessem éppen azt, akit szeretek? (És ez független attól, hogy akit szeretek, az milyen nemű.)
Ráadásként jött a péntek este. Sokminden történhetett volna, ha egy kicsit nyitottabb vagyok. De nem voltam.
Na és ő is, akiről még nyáron írtam. Aki küldte a jeleket, de nem léptem, mert nem léphettem. Nem akartam, hogy rám vesztegesse az idejét. Pedig lehet, hogy csak el kellett volna mondanom neki, és megértette volna...
Ez a másik: ha lenne is egy nő, elmondjam neki, hogy mindkét nem játszik?
Játszik egyáltalán mindkét nem?
To bi or not to bi?
Egy próbát minden megér. Mi baj lehet?
VálaszTörlésVannak nők akik egy gyerekért cserébe ezt is elfogadják. Kérdés az: Te tudsz ezzel a tudattal élni?
VálaszTörlésEgy spermadonori szerepnél azért többre vágynék. :)
VálaszTörlés