Száz

Hamarosan kezdődik az "őshaza" környékén lévő vasútvonal újabb szakaszának felújítása (majdnem azt írtam, hogy felállítása - hülye Freud). Mivel itthon vagyok, és hétközben híreket kaptam a kedvenc mozdonytípusom egy példányának ittlétéről, elmentem körbenézni. Sajnos nem volt már itt. Pedig bejártam érte a környéket. Annyira, hogy még az ő őshazájába is ellátogattam. Elmentem a házuk előtt.

Tudom, nem vagyok normális. Az a helyzet, hogy tényleg nem. Azok után, ami történt, más menekülne, és eszébe se jutna kapcsolatot keresni vele. Igazából én se fogom közvetlenül keresni, de meg ne kérdezze senki, hogy ilyen indirekt módon miért keresem mégis vele a kapcsolatot. Különösen azok után, hogy már újabb randikat szervezek magamnak, és Norvégiában is történt egy s más... :$ Mindenesetre még mindig úgy gondolok rá, és kudarcként élem meg a dolgot. Kudarcként, mert azt hittem, egy ilyen kihívás nem visel meg. De hát rá kellett jönnöm, ez itt nem a My fair lady, ahol teljesen át lehet változtatni egy embert. Még akkor is kudarc ez, ha a személyisége pozitív irányba fejlődik a köztünk lévő konfliktusok hatására, és ennek a pozitív személyiségfejlődésnek a babérjait azért valaki más le fogja aratni...

Mellékesen ez itt a századik bejegyzés. Gondolkodtam, hogy mivel is lehetne méltóképp megünnepelni az úr szent titkait (azt majd holnap, a családi emlékmisén) ezt a jeles eseményt, de igazából nem tudok jobbat, mint azt a zenét, ami bemutatja utazó-útkereső énemet:



Az a baj, hogy megint kezdem érezni motivációm vesztét. Így hát nem tudom, milyen ütemben fognak érkezni a jövőben a bejegyzések. Azt viszont nem akarom írni, hogy vége, mert nem hiszem, hogy abba tudom hagyni. Rosszabb ez, mint a heroin (bár az utóbbit még nem próbáltam).