Jesz, jessz, jessssssszzzz! Végre újra eljutottam kajakozni. Ez is olyan, mint a viccben a téli cseresznyeszedés: sapka, sál. Bár sál nem volt rajtam.
Élveztem. Tökegyedül voltam a vízen. Azon a vízen, ahol nyáron egymás hegyén-hátán vannak az emberek, ahol attól kell félni, hogy a motorcsónakok által keltett hullámok beborítják az embert a vízbe. De ma csend volt, béke és nyugalom. Kikapcsolódtam, ellazultam. És főként mozogtam. Meg az agyamat járattam.
Főleg azokon az ingereken, amelyek a héten értek. Nem kevés volt belőlük, és itt most nem csak a tél beálltára, az új fényképezőgépre és a téli kajakozás eddig ismeretlen élményére gondolok. Volt a munkámban is egy-két esemény, és magánéletemben is.
Az előbbiről nem szeretnék beszélni - az utóbbiban az egyik, hogy természetesen a múlt hét csütörtöki kalandom is egy eltűnőművésszé "nemesült". Persze, valahol számítottam erre, így hát nem visel meg különösebben. Pontosabban maga a tény, hogy eltűnt, az nem visel meg. Az viszont nagyon is, hogy már megint naiv picsa voltam, és már megint van valaki, aki vizet prédikált és bort ivott: mennyire bizonygatta, hogy igen, folytatjuk, ismétlünk, találkozunk, stb., aztán mégis eltűnt. Ugyanúgy, ahogy már nagyon sokan. Lehet, hogy az ezen való rágódással éppen én vetítem ki rájuk ezt a viselkedést? Á, ez az elmélet túlságosan távol áll tőlem. Bár a franc tudja, túl gyakran történik meg ez is...
Ennek ellenére nem vagyok magam alatt, hiszen a héten akadt olyan dolog is, ami bőven ellensúlyozta az eltűnőművész tevékenységét. Nemrég egy igen hosszúra sikerült és tartalmas beszélgetésben volt részem, és nem tagadhatom, ez beindította a fantáziámat. Mármint nem a szexuális fantáziámat, még mielőtt valaki félreérti. Egyszerűen arról van szó, hogy ez a beszélgetés rádöbbentett, hogy milyen embert is akarok magam mellé valójában. Egy olyat, akivel legalább ilyen tartalmasakat lehet beszélgetni, aki nem csak kussol vagy hümmög, aki nem a kérdezőbiztost játssza, aki nem csak egyszerű "push" üzemmódban árasztja az információt, hanem ha kell, beszél, de ha kell, aktívan hallgat, figyel arra, amit mondok, reflektál, mer kérdezni, és akinek én is ugyanezt adom. Ez nagyon is hiányzott az eddigi próbálkozásaimból. Ha volt is valaki, akivel tudtam beszélgetni, azok a beszélgetések közel sem voltak ilyen gördülékenyek. Ilyen, intellektuális orgazmushoz közeli állapotot még ő se tudott elérni nálam, aki miatt október-novemberben magam alatt voltam, de még az a lány se, akit már oly sokszor megemlítettem itt.
A beszélgetéshez, a beszélgetőpartneremhez pedig ráadásként egy olyan személyiség, olyan kisugárzás tartozott(-zik), hogy amikor elköszöntünk, csak mosolyogtam kívül és belül is, és azt mondtam, hogy igen, enkimas, összeteheted a két kezed, és hálát adhatsz a sorsnak, ha valaha találsz magad mellé ilyen embert.
Bár ezek után a párkeresés talán még nehezebb lesz, mint amilyen eddig volt, de valahogy mégsem ezen negatívkodok most. Sokkal inkább hálával gondolok arra az emberre, aki akaratlanul is ráébresztett arra, hogy mennyivel több lehet két ember között, mint amit eddig kerestem.
Élveztem. Tökegyedül voltam a vízen. Azon a vízen, ahol nyáron egymás hegyén-hátán vannak az emberek, ahol attól kell félni, hogy a motorcsónakok által keltett hullámok beborítják az embert a vízbe. De ma csend volt, béke és nyugalom. Kikapcsolódtam, ellazultam. És főként mozogtam. Meg az agyamat járattam.
Főleg azokon az ingereken, amelyek a héten értek. Nem kevés volt belőlük, és itt most nem csak a tél beálltára, az új fényképezőgépre és a téli kajakozás eddig ismeretlen élményére gondolok. Volt a munkámban is egy-két esemény, és magánéletemben is.
Az előbbiről nem szeretnék beszélni - az utóbbiban az egyik, hogy természetesen a múlt hét csütörtöki kalandom is egy eltűnőművésszé "nemesült". Persze, valahol számítottam erre, így hát nem visel meg különösebben. Pontosabban maga a tény, hogy eltűnt, az nem visel meg. Az viszont nagyon is, hogy már megint naiv picsa voltam, és már megint van valaki, aki vizet prédikált és bort ivott: mennyire bizonygatta, hogy igen, folytatjuk, ismétlünk, találkozunk, stb., aztán mégis eltűnt. Ugyanúgy, ahogy már nagyon sokan. Lehet, hogy az ezen való rágódással éppen én vetítem ki rájuk ezt a viselkedést? Á, ez az elmélet túlságosan távol áll tőlem. Bár a franc tudja, túl gyakran történik meg ez is...
Ennek ellenére nem vagyok magam alatt, hiszen a héten akadt olyan dolog is, ami bőven ellensúlyozta az eltűnőművész tevékenységét. Nemrég egy igen hosszúra sikerült és tartalmas beszélgetésben volt részem, és nem tagadhatom, ez beindította a fantáziámat. Mármint nem a szexuális fantáziámat, még mielőtt valaki félreérti. Egyszerűen arról van szó, hogy ez a beszélgetés rádöbbentett, hogy milyen embert is akarok magam mellé valójában. Egy olyat, akivel legalább ilyen tartalmasakat lehet beszélgetni, aki nem csak kussol vagy hümmög, aki nem a kérdezőbiztost játssza, aki nem csak egyszerű "push" üzemmódban árasztja az információt, hanem ha kell, beszél, de ha kell, aktívan hallgat, figyel arra, amit mondok, reflektál, mer kérdezni, és akinek én is ugyanezt adom. Ez nagyon is hiányzott az eddigi próbálkozásaimból. Ha volt is valaki, akivel tudtam beszélgetni, azok a beszélgetések közel sem voltak ilyen gördülékenyek. Ilyen, intellektuális orgazmushoz közeli állapotot még ő se tudott elérni nálam, aki miatt október-novemberben magam alatt voltam, de még az a lány se, akit már oly sokszor megemlítettem itt.
A beszélgetéshez, a beszélgetőpartneremhez pedig ráadásként egy olyan személyiség, olyan kisugárzás tartozott(-zik), hogy amikor elköszöntünk, csak mosolyogtam kívül és belül is, és azt mondtam, hogy igen, enkimas, összeteheted a két kezed, és hálát adhatsz a sorsnak, ha valaha találsz magad mellé ilyen embert.
Bár ezek után a párkeresés talán még nehezebb lesz, mint amilyen eddig volt, de valahogy mégsem ezen negatívkodok most. Sokkal inkább hálával gondolok arra az emberre, aki akaratlanul is ráébresztett arra, hogy mennyivel több lehet két ember között, mint amit eddig kerestem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Most szólj hozzá!