Tanúhegy

A tegnapom azzal telt, hogy a Balaton északi partján vonatokat üldöztem, fotóztam, videóztam HD-ben, majd délután felmásztam a Badacsony tetejére. Akkor készült rólam az előző bejegyzésben látható fénykép. Készítője egy 17 éves fiatalember, aki meglepő egyszerűséggel és elfogadással lépett túl azon a meglepetésen, amit akkor okoztam neki, amikor elmondtam, hogy a fodrász lány, aki miatt magam alatt vagyok, tulajdonképpen fodrász fiú. Persze, remegett a gyomrom, amikor bevallottam neki, de ő már az a korosztály, aki ezt sokkal könnyebben elfogadja. Igaz, erre tulajdonképpen a saját korosztályom esetében se lehet panasz.

A képen egyébként mindkét oldalamon egy-egy fotóstáska lóg, baloldalt a Mamiya, jobboldalt a 7D. Öröm volt így hegyet mászni, de remélhetőleg a képek kárpótolnak a plusz kilók cipeléséért. A hegymászásba fektetett energiáért pedig nem kár: a kihalt (emberektől mentes) terep (viva l'antiszociális én), a kilátás, az aranyhíd, a hegy lábánál tekergő vasúton vágtató vonatok moraja komplett audiovizuális orgazmus volt.

Este pedig sajnos elmaradt a találkozó azzal a valakivel, akit még az ünnepek előtt említettem. Nagyon jó volt vele akkor, úgy éreztem, hogy igenigenigenigenigen, és ennek hangot, azaz betűt adtam fészbúkon is. Aztán az ünnepek alatt mindketten a családjainkkal voltunk elfoglalva, így csak ritka sms- és msn-beszélgetések folytak köztünk, kicsit kezdtem is úgy érezni, hogy valami megtört. Ehhez jött hozzá, hogy tegnap este mégse találkoztunk, így hát nem volt túl fényes a hangulatom.

Ma reggel viszont eljött hozzám. Bár mindketten siettünk a dolgunkra, azért bő másfél órát így is együtt töltöttünk, és minden negatív gondolatom elszállt. Jó volt újra látni, átölelni, megcsókolni. Újra azt érzem, hogy ő az, újra rózsaszín köd, és újra igenigenigenigenigen. És most már talán nem is kell annyit várni, hogy újra lássam.