Nem értem az embereket. Ez pedig a bevett gyakorlat szerint kétféle dolgot jelenthet: vagy mindenki más hülye, csak én vagyok villamos, vagy velem nem stimmel valami. És most nem arra gondolok, hogy nekem a kuki kell, és nem a punci.
Hanem például arra, hogy a legtöbb embernek szexuális orientációtól függetlenül az jár a fejében, hogy "megdugunk mindenkit, az se baj, ha nő". Igazából sose éreztem magaménak ezt a mentalitást, még akkor se, amikor próbáltam felé közeledni.
Vagy a másik: nagyon sok ember, akikkel manapság beszélgetek, mesélnek a fájdalmas és küzdelmes kapcsolataikról. Nekem, ha nem láttam értelmét, soha nem ment a küzdés. Lehet, hogy ezért nincs senkim, mert túl könnyen feladom, még azokkal is, akikkel talán lenne értelme. Ugyanakkor azok az ismerősök, akiknek napról napra küzdeniük kell azért, hogy egy kapcsolatuk megmaradjon, egyre fáradtabbak és kiégettebbek lesznek. Aztán a legtöbbjük végleg feladja mégis: elválik, szakít, stb. Aztán újra megpróbálják, ami egyszer már nem működött. És persze megint nem működik.
Vajon én vagyok a szerencsés, mert nem fektetek energiát az életképtelen dolgokba, vagy ők, mert sok fáradság árán bár, de megtanulják és tudják, milyen érzés küzdeni valamiért?
Ez nem igaz, én is tudom, milyen érzés küzdeni valamiért. Csakhogy továbbra is úgy gondolom, hogy csak azért nem leszek együtt bárkivel, hogy ne legyek egyedül. És ha valamibe már a legelején hatalmas energiákat kell fektetni, és mindkét félnek alapvető viselkedésén változtatni, hogy működjön, akkor nem feltétlenül érdemes folytatni. De tényleg lehet, hogy lassan krisztusi korba lépvén ezért vagyok még mindig egyedül...
Hanem például arra, hogy a legtöbb embernek szexuális orientációtól függetlenül az jár a fejében, hogy "megdugunk mindenkit, az se baj, ha nő". Igazából sose éreztem magaménak ezt a mentalitást, még akkor se, amikor próbáltam felé közeledni.
Vagy a másik: nagyon sok ember, akikkel manapság beszélgetek, mesélnek a fájdalmas és küzdelmes kapcsolataikról. Nekem, ha nem láttam értelmét, soha nem ment a küzdés. Lehet, hogy ezért nincs senkim, mert túl könnyen feladom, még azokkal is, akikkel talán lenne értelme. Ugyanakkor azok az ismerősök, akiknek napról napra küzdeniük kell azért, hogy egy kapcsolatuk megmaradjon, egyre fáradtabbak és kiégettebbek lesznek. Aztán a legtöbbjük végleg feladja mégis: elválik, szakít, stb. Aztán újra megpróbálják, ami egyszer már nem működött. És persze megint nem működik.
Vajon én vagyok a szerencsés, mert nem fektetek energiát az életképtelen dolgokba, vagy ők, mert sok fáradság árán bár, de megtanulják és tudják, milyen érzés küzdeni valamiért?
Ez nem igaz, én is tudom, milyen érzés küzdeni valamiért. Csakhogy továbbra is úgy gondolom, hogy csak azért nem leszek együtt bárkivel, hogy ne legyek egyedül. És ha valamibe már a legelején hatalmas energiákat kell fektetni, és mindkét félnek alapvető viselkedésén változtatni, hogy működjön, akkor nem feltétlenül érdemes folytatni. De tényleg lehet, hogy lassan krisztusi korba lépvén ezért vagyok még mindig egyedül...
Szerintem olyan gyakorlatilag nincs, hogy két ember tökéletesen összeillik és mindek súrlódás nélkül együtt tud élni. Ehy párkapcsolatban változol, alkalmazkodsz, dolgokat áldozol felc cserébe rengeteg dolgot kapsz. Egy jó kapcsolattal sokat nyersz, de ezért tenni is kell. Ez lehet egy kívülállónak máshogy tűnik, csak az áldozatokat, beleölt energiát látja.
VálaszTörlésNéha meg csak egyszerűen nem működik, csak félnek a magánytól, vagy a régi szép időkbe kapaszkodnak, stb...de végül társas, szociális állatfaj vagyunk, erre kényszerítenek a gének. Próbálkozunk.