Gépjárműv

Ez most egy erősen nosztalgiázós, műszakis és olajszagú bejegyzés lesz. Aki nem bírja az ilyesmit, bátran lapozhat.

Sokáig nem volt autónk. Mármint, szüleimnek sokáig nem volt autójuk. 1977-ben házasodtak össze, 1978-ban jöttem én, és 1982-ben az autó. Akkor sem azért, mert terveztük, bár halovány emlékeim szerint azért vágytunk rá. Hiszen nagybátyáméknak ott volt már a Trabant, keresztszüleim is beruháztak 1981-ben egy Zsigára (illetve korábban, csak 1981-ben szólt a Merkur, hogy az évekkel korábban befizetett autóért lehet menni), na és 78-ban engem sem a szomszéd szakinak kellett volna hazahozni a Trabijával, ha akkor már meg lett volna a négy kerék.

Szóval, 1982. Jött a Népújság, anyukáék kinyitották, és káromkodtak egy nagyot, mert a szomszédos sorszámú nyereménybetétkönyv nyert. Akkoriban voltak ilyenek, hogy az ember a megtakarított ötezreseit és tízezreseit (amelyek akkor még legfeljebb ötszáz forintos bankjegy formájában létezhettek, az volt akkoriban a legnagyobb címlet) autónyeremény-betétkönyvben helyezhette el. Negyedévente volt sorsolás, emlékeim szerint az ötezres betétkönyvek minden második sorsoláson vettek részt, a tízezresek pedig mindegyiken. Visszatérve arra az 1982-es sorsolásra, ment a találgatás, hogy ki nyerhette az autót a közelben. Mert ugye a szomszédos sorszámú betétkönyveket ugyanazon a postán adták ki.

Aztán egyszer csak üzentek a postáról. Kiderült, hogy az újságban elírták a számot. A mi betétkönyvünk nyert. Nem akarom beleképzelni magam annak a helyébe, aki boldog nyertesként örömködött, aztán szóltak neki, hogy bocs. Az autó a miénk lett. Győrbe kellett menni érte, keresztapám hozta haza, mert a családban senkinek nem volt jogosítványa. Amikor a későbbi osztályfőnököm megtudta, hogy van nálunk egy 0 km-es Wartburg 353W, helyből felajánlott érte 120 ezret. Akkor a kocsi listaára 110 ezer forint volt, és éveket kellett volna rá várni.

Egy évet állt az autó a hirtelen felhúzott garázsban (merthogy előtte az se volt). Amikor elkezdtük használni, öccázé' tudtuk teletankolni. Mentünk vele kirándulni, az apai nagyszülőkhöz, nyaralni, mindenfele. Mégis, leginkább a garázsban állt. Egyrészt az ötszáz forintos tankolások akkor a család havi bevételének 7-8%-át tették ki, másrészt a szüleim helyben dolgoztak, biciklivel jártak a munkahelyükre. No meg aztán valljuk be, ezek a gépek nem éppen a megbízhatóságukról voltak híresek.

Többször volt olyan, hogy nem ment egy henger, odaveszett a teljesítmény legalább egyharmada. Ezt a problémát 2000-ben (!) sikerült átmenetileg (!) véglegesen (!) orvosolni. Két olyan esetre emlékszem, amikor főtengelyt kellett cserélni. Ez egyszerre meglepő is meg nem is, tehát a szerelő vagy átvágta a kiccsaládot, vagy nem. Olyanra is emlékszem, hogy a hűtőventilátor ékszíjtárcsájáról leesett menet közben az anya, csoda, hogy hazaértünk Harkányból. Amikor már én vezettem, volt olyan, hogy minden előjel nélkül megállt az út mellett. Éppen nyelvvizsgáról mentem vele haza. Kihúzott szivatóval tudtam vele hazavánszorogni. A gyújtásállítás és karburátorturkálás mindennapos volt. Mint ahogy egy idő után a kipufogókiégetés és csere is. Rendszeresen megtelt olajjal, vagy azzal a valamivel, amivé a kenőolaj lesz az égéstérben.

2001-ben kapott egy komolyabb felújítást, amikor a futóműve már olyan állapotban volt, hogy kis túlzással szinte álló helyzetben képes lett volna maga alá zuhanni vagy felborulni.

2002-ben aztán a felújítás ellenére is úgy éreztem, hogy nincs biztonságban az életem, ha benne ülök. Így hát megvettem az e világból időközben eltávozott keresztapám Ladáját, ami akkor volt 21 éves, és mindössze 85 ezer km volt benne. (Csak a miheztartás végett: most készülök 80 ezres szervizre a 2 és fél éves autómmal). Kegyetlenül füstölt és ette az olajat, de természetesen - rokoni viszonyok lévén - vásárlás előtt volt alkalmam kompressziót méretni a motorján, ami azt a diagnózist eredményezte, hogy 11-es kompresszióviszony mellett valószínűtlen, hogy dugattyúgyűrű-problémái lennének. Jó eséllyel szelepszárszimmeringet kell csak cserélnünk. Ezt meg is tettük, és el is múlt a füstölés, olajevés. Csakhogy a megbontás után nem sikerült a kagylósan kopott szelephimbákat a szintén kagylósan kopott vezérműtengellyel szépen összehangolni, így innentől kezdve a motor hangja kicsit erősebb és kereplősebb lett.

2006-ig hétvégi használatban volt a Zsigulátor. Ekkor döntöttem úgy, hogy másfél órás békávézés helyett fél óra autózással fogok munkába járni, ekkor állomásítottam át Pestre, az utcára. Itt kezdett rohamos állagromlásba kezdeni, a csillaggarázs és a nem éppen kímélő használat eredő hatásaként.

2007 őszén aztán új munkahelyem lett (cégen belül, de egy egész más városban), és a napi kilométereim száma hirtelen 32-ről 70-re emelkedett. Egyre intenzívebb használatba került az autó, amit még tetéztek az olyan vad ötleteim, amikor pl. egy szép szombati estén 10 órakor kitaláltam, hogy akkor le kéne ugrani Egerbe, mert az biztos jó hely, és még úgyse voltam ott. Bepattantam az autóba, meg se álltam Egerig. Visszafelé szép fokozatosan elkezdett visítani a váltó. Mint kiderült, csak olaj nem volt benne. Onnantól kezdve dobálta az ötödiket. Mertmivelhogy volt neki olyan: a 2006-os intenzív használatba vétel után közvetlenül megkapta egy ezerötös kocka váltóját. (Erről jut eszembe, az eredeti 4 fokozatú váltója még megvan, kell valakinek?)

2008 tavaszán éreztem, hogy az autó napjai meg vannak számlálva, kis túlzással többet kellett szerelni, mint használni. Akkor kezdett rendeződni az anyagi helyzetem a lakásfelújítás után, így elgondolkoztam a lehetséges opciókon. Felújítani nyilván nem volt érdemes, a kérdés az volt, hogy használt vagy új autót veszek. Végül győzött az "olyanautótakarokamelyikbenelőttemmégnemfingottésnemdugottsenki" érv, és az, hogy a szalonból frissen kikerülő autóval talán kevesebb problémára kell számítanom, mint egy olyannal, amit pont azért adnak el 3-4 éves korában, mert onnantól kezdve kellene rá intenzívebben költeni. A Ladát elvitték, 30 ezer forintot kaptam érte. Még 180 ezerért vettem. Így múlik el a világ dicsősége. Amikor elvitték, valahol 165 ezer környékén állt benne a kilométerszámláló, azaz bő 80 ezret hajtottam bele.

Az autó azóta változott, a használat módja kevésbé. Az új autó, ami már 2 és fél éves, szintén szépen futja a kilométereket. Csak a szereléssel és bosszankodással töltött idő csökkent jelentősen. És ez így van rendjén. Beülök, elfordítom a kulcsot, és berreg. Teszi a dolgát.

Ma már mások az elvárások egy autóval szemben, mint régen. De akkor is jó emlékezni a régi autókra, meg arra a világra, ami körülvette őket. Amikor az emberek nem ott vágták át egymást, ahol lehetett. Amikor még a pitty is szebben mallott. Amikor a zöldellő határ mellett, már majdnem Harkányban visszafordultunk, mert nagymaminak eszébe jutott, hogy égve hagyta a gázt a leves alatt. Amikor szerenádozáskor majdnem felborítottam a Warrarit a szurdikban...

Könnyebb most az élet, mint akkor. És nehezebb is. Egyszerű és mégis bonyolult. Néha nagyon hiányzik az a világ, ami a Wartburgot és az akkori énemet vette körül. Máskor meg nagyon nem. Emlékezni és nosztalgiázni viszont mindig jó.

Jézusom, öregszem. Nosztalgiázom, és a múlt dolgairól írok...