Mármint... Szóval nem vagyok verekedős kedvemben, ne tessék megijedni. Simán csak arról van szó, hogy a fürdőkádamnál megadta magát a csaptelep. Bementem a boltba venni egy riplészmentet, de kiderült, hogy a kiszemelt típusból már csak a bemutató darab van. Épp kiárusítást tartottak viszont egy másik típusból, és az akcijjó miatt épp kijött egy kád-, és egy mosdócsaptelep a kiszemelt típus árából. Mivel csak idő kérdése, hogy a mosdónál lévő is megadja magát, rögtön megvettem azt is. Osz így legalább ócsó. Vagy ha nem is ócsó, de legalább nem túl drága.
Már épp kezdtem elfelejteni a lakásfelújítás örömeit. De nem baj ez, szinten kell tartani a kézügyességemet. A baj csak annyi, hogy júniusban egy szobafestés miatti radiátorlevételhez hazavittem anyumhoz a csőfogót, így most nem áll rendelkezésemre a megfelelő szerszámozottság a cseréhez. Na de majd szombaton.
Nem mellékesen voltam ma masszőrnél, aki szétgyúrt, de konkrétan szanaszerteszéjjel. Ebből bizony rendszer lesz. A fülszőrtelenítés második kezelése is megvolt ma. Ha nem mentem volna el wc-re előtte, konkrétan beszartam volna a fájdalomtól. De férfiemberként viseltem, és csak halkan felszisszentem egy-egy lézerimpulzusnál. Mivel ugye nem ez volt az első, már tudtam, hogy mire számítsak. De az azért mégiscsak szörnyű, hogy még háromszor ennyi vissza van. Az már csak hab a tortán, hogy egyszer-egyszer éreztem, hogy félrement a lézersugár, és akkor láttam a hajamból felszálló füstpamacsot...
Masszázs után találkoztam Öcsivel. Nem egyszerű neki ezekben a napokban. Kvázi eltűntek mellőle azok az emberek, akikben igazán hitt és bízott, és még a kapcsolata is romokban hever. Megoldja, ebben biztos vagyok, elég erős hozzá. Erősebb, mint én. Sokkal erősebb.
Sétálgatásunk közben egy iráni fószer útbaigazítást kért tőlünk. A nagy útbaigazításból hosszas beszélgetés lett, majd elkísértük egy darabon a metró felé. Beszélgetés közben olykor-olykor hozzámérve és tapogatva megmutatta, hogy milyen sérüléseket szerzett régen, birkózás közben. A végén pedig a kézfogás közben orcára adott puszival köszönt el tőlünk. Lehidaltunk mindketten.
Ja, a kapcsolatokról jut eszembe. Tegnap kaptam egy SMS-t egy bizonyos Dávidtól, miszerint sajnálja, hogy eltűnt, és ha rárek, hívjam fel. Válaszként megkérdeztem, hogy van-e értelme. Tudniillik, ő eddig kétszer tűnt el, még a preblogisztikus időkben. Két találkozónkra jutott két eltűnés. Jó arány, nemdebár? Egyszer hetekre, utána hónapokra. Azért felhívtam, kíváncsi voltam a magyarázatára. Hűvös voltam és kimért. Nem magyarázkodott, azt mondta, hogy szeretne találkozni velem, akkor majd mindent elmesél, és azon lesz, hogy visszaszerezze a bizalmamat. Azt válaszoltam, hogy azért ezek után rendesen meg kell küzdenie. Azt mondta, hogy tudja. Legalább az értékítélete rendben van, tudja, hogy hibázott.
Szombaton találkozunk.
Már épp kezdtem elfelejteni a lakásfelújítás örömeit. De nem baj ez, szinten kell tartani a kézügyességemet. A baj csak annyi, hogy júniusban egy szobafestés miatti radiátorlevételhez hazavittem anyumhoz a csőfogót, így most nem áll rendelkezésemre a megfelelő szerszámozottság a cseréhez. Na de majd szombaton.
Nem mellékesen voltam ma masszőrnél, aki szétgyúrt, de konkrétan szanaszerteszéjjel. Ebből bizony rendszer lesz. A fülszőrtelenítés második kezelése is megvolt ma. Ha nem mentem volna el wc-re előtte, konkrétan beszartam volna a fájdalomtól. De férfiemberként viseltem, és csak halkan felszisszentem egy-egy lézerimpulzusnál. Mivel ugye nem ez volt az első, már tudtam, hogy mire számítsak. De az azért mégiscsak szörnyű, hogy még háromszor ennyi vissza van. Az már csak hab a tortán, hogy egyszer-egyszer éreztem, hogy félrement a lézersugár, és akkor láttam a hajamból felszálló füstpamacsot...
Masszázs után találkoztam Öcsivel. Nem egyszerű neki ezekben a napokban. Kvázi eltűntek mellőle azok az emberek, akikben igazán hitt és bízott, és még a kapcsolata is romokban hever. Megoldja, ebben biztos vagyok, elég erős hozzá. Erősebb, mint én. Sokkal erősebb.
Sétálgatásunk közben egy iráni fószer útbaigazítást kért tőlünk. A nagy útbaigazításból hosszas beszélgetés lett, majd elkísértük egy darabon a metró felé. Beszélgetés közben olykor-olykor hozzámérve és tapogatva megmutatta, hogy milyen sérüléseket szerzett régen, birkózás közben. A végén pedig a kézfogás közben orcára adott puszival köszönt el tőlünk. Lehidaltunk mindketten.
Ja, a kapcsolatokról jut eszembe. Tegnap kaptam egy SMS-t egy bizonyos Dávidtól, miszerint sajnálja, hogy eltűnt, és ha rárek, hívjam fel. Válaszként megkérdeztem, hogy van-e értelme. Tudniillik, ő eddig kétszer tűnt el, még a preblogisztikus időkben. Két találkozónkra jutott két eltűnés. Jó arány, nemdebár? Egyszer hetekre, utána hónapokra. Azért felhívtam, kíváncsi voltam a magyarázatára. Hűvös voltam és kimért. Nem magyarázkodott, azt mondta, hogy szeretne találkozni velem, akkor majd mindent elmesél, és azon lesz, hogy visszaszerezze a bizalmamat. Azt válaszoltam, hogy azért ezek után rendesen meg kell küzdenie. Azt mondta, hogy tudja. Legalább az értékítélete rendben van, tudja, hogy hibázott.
Szombaton találkozunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Most szólj hozzá!