2011. január 15., szombat

Sárga

Az előző bejegyzésben emlegetett elkövető típusú gépjármű, ismertebb nevén ezerkecske vásárlásakor az autó ismert háttere mellett nagy súlya volt annak, hogy a baráti körben volt már egy. Igaz, nem limuzin, hanem kombi, és nem fehér, hanem sárga. Egy olyan, ami megszólalásig hasonlít arra, ami ebben a klipben látható. Konkrétan pont az a példány.



Szóval voltak csereszabatos alkatrészek, és volt szakértelem (ööö) a szervizeléséhez. Emlékszem azokra a pillanatokra, amiket az a Lada okozott. Amikor kiástuk a hóból egy félresikerült bal kanyar után.


Amikor tettük bele vissza a motort, és összecsuklott a térdem a teher alatt.


Amikor a 2002-es tanyaparty-n megállt a tanya előtt motorháztető nélkül, szemben az én fehér gépemmel.


Amikor kiszedtük a hűtőjét. Amikor színültig töltve megindultunk vele Budapest felé 2002. 09. 15-én. Amikor, amikor, amikor... Sok-sok szép emlék, ami a mostani autóinkkal soha nem lesz. (Talán lesz helyette más.)



2011. január 14., péntek

Gépjárműv

Ez most egy erősen nosztalgiázós, műszakis és olajszagú bejegyzés lesz. Aki nem bírja az ilyesmit, bátran lapozhat.

Sokáig nem volt autónk. Mármint, szüleimnek sokáig nem volt autójuk. 1977-ben házasodtak össze, 1978-ban jöttem én, és 1982-ben az autó. Akkor sem azért, mert terveztük, bár halovány emlékeim szerint azért vágytunk rá. Hiszen nagybátyáméknak ott volt már a Trabant, keresztszüleim is beruháztak 1981-ben egy Zsigára (illetve korábban, csak 1981-ben szólt a Merkur, hogy az évekkel korábban befizetett autóért lehet menni), na és 78-ban engem sem a szomszéd szakinak kellett volna hazahozni a Trabijával, ha akkor már meg lett volna a négy kerék.

Szóval, 1982. Jött a Népújság, anyukáék kinyitották, és káromkodtak egy nagyot, mert a szomszédos sorszámú nyereménybetétkönyv nyert. Akkoriban voltak ilyenek, hogy az ember a megtakarított ötezreseit és tízezreseit (amelyek akkor még legfeljebb ötszáz forintos bankjegy formájában létezhettek, az volt akkoriban a legnagyobb címlet) autónyeremény-betétkönyvben helyezhette el. Negyedévente volt sorsolás, emlékeim szerint az ötezres betétkönyvek minden második sorsoláson vettek részt, a tízezresek pedig mindegyiken. Visszatérve arra az 1982-es sorsolásra, ment a találgatás, hogy ki nyerhette az autót a közelben. Mert ugye a szomszédos sorszámú betétkönyveket ugyanazon a postán adták ki.

Aztán egyszer csak üzentek a postáról. Kiderült, hogy az újságban elírták a számot. A mi betétkönyvünk nyert. Nem akarom beleképzelni magam annak a helyébe, aki boldog nyertesként örömködött, aztán szóltak neki, hogy bocs. Az autó a miénk lett. Győrbe kellett menni érte, keresztapám hozta haza, mert a családban senkinek nem volt jogosítványa. Amikor a későbbi osztályfőnököm megtudta, hogy van nálunk egy 0 km-es Wartburg 353W, helyből felajánlott érte 120 ezret. Akkor a kocsi listaára 110 ezer forint volt, és éveket kellett volna rá várni.

Egy évet állt az autó a hirtelen felhúzott garázsban (merthogy előtte az se volt). Amikor elkezdtük használni, öccázé' tudtuk teletankolni. Mentünk vele kirándulni, az apai nagyszülőkhöz, nyaralni, mindenfele. Mégis, leginkább a garázsban állt. Egyrészt az ötszáz forintos tankolások akkor a család havi bevételének 7-8%-át tették ki, másrészt a szüleim helyben dolgoztak, biciklivel jártak a munkahelyükre. No meg aztán valljuk be, ezek a gépek nem éppen a megbízhatóságukról voltak híresek.

Többször volt olyan, hogy nem ment egy henger, odaveszett a teljesítmény legalább egyharmada. Ezt a problémát 2000-ben (!) sikerült átmenetileg (!) véglegesen (!) orvosolni. Két olyan esetre emlékszem, amikor főtengelyt kellett cserélni. Ez egyszerre meglepő is meg nem is, tehát a szerelő vagy átvágta a kiccsaládot, vagy nem. Olyanra is emlékszem, hogy a hűtőventilátor ékszíjtárcsájáról leesett menet közben az anya, csoda, hogy hazaértünk Harkányból. Amikor már én vezettem, volt olyan, hogy minden előjel nélkül megállt az út mellett. Éppen nyelvvizsgáról mentem vele haza. Kihúzott szivatóval tudtam vele hazavánszorogni. A gyújtásállítás és karburátorturkálás mindennapos volt. Mint ahogy egy idő után a kipufogókiégetés és csere is. Rendszeresen megtelt olajjal, vagy azzal a valamivel, amivé a kenőolaj lesz az égéstérben.

2001-ben kapott egy komolyabb felújítást, amikor a futóműve már olyan állapotban volt, hogy kis túlzással szinte álló helyzetben képes lett volna maga alá zuhanni vagy felborulni.

2002-ben aztán a felújítás ellenére is úgy éreztem, hogy nincs biztonságban az életem, ha benne ülök. Így hát megvettem az e világból időközben eltávozott keresztapám Ladáját, ami akkor volt 21 éves, és mindössze 85 ezer km volt benne. (Csak a miheztartás végett: most készülök 80 ezres szervizre a 2 és fél éves autómmal). Kegyetlenül füstölt és ette az olajat, de természetesen - rokoni viszonyok lévén - vásárlás előtt volt alkalmam kompressziót méretni a motorján, ami azt a diagnózist eredményezte, hogy 11-es kompresszióviszony mellett valószínűtlen, hogy dugattyúgyűrű-problémái lennének. Jó eséllyel szelepszárszimmeringet kell csak cserélnünk. Ezt meg is tettük, és el is múlt a füstölés, olajevés. Csakhogy a megbontás után nem sikerült a kagylósan kopott szelephimbákat a szintén kagylósan kopott vezérműtengellyel szépen összehangolni, így innentől kezdve a motor hangja kicsit erősebb és kereplősebb lett.

2006-ig hétvégi használatban volt a Zsigulátor. Ekkor döntöttem úgy, hogy másfél órás békávézés helyett fél óra autózással fogok munkába járni, ekkor állomásítottam át Pestre, az utcára. Itt kezdett rohamos állagromlásba kezdeni, a csillaggarázs és a nem éppen kímélő használat eredő hatásaként.

2007 őszén aztán új munkahelyem lett (cégen belül, de egy egész más városban), és a napi kilométereim száma hirtelen 32-ről 70-re emelkedett. Egyre intenzívebb használatba került az autó, amit még tetéztek az olyan vad ötleteim, amikor pl. egy szép szombati estén 10 órakor kitaláltam, hogy akkor le kéne ugrani Egerbe, mert az biztos jó hely, és még úgyse voltam ott. Bepattantam az autóba, meg se álltam Egerig. Visszafelé szép fokozatosan elkezdett visítani a váltó. Mint kiderült, csak olaj nem volt benne. Onnantól kezdve dobálta az ötödiket. Mertmivelhogy volt neki olyan: a 2006-os intenzív használatba vétel után közvetlenül megkapta egy ezerötös kocka váltóját. (Erről jut eszembe, az eredeti 4 fokozatú váltója még megvan, kell valakinek?)

2008 tavaszán éreztem, hogy az autó napjai meg vannak számlálva, kis túlzással többet kellett szerelni, mint használni. Akkor kezdett rendeződni az anyagi helyzetem a lakásfelújítás után, így elgondolkoztam a lehetséges opciókon. Felújítani nyilván nem volt érdemes, a kérdés az volt, hogy használt vagy új autót veszek. Végül győzött az "olyanautótakarokamelyikbenelőttemmégnemfingottésnemdugottsenki" érv, és az, hogy a szalonból frissen kikerülő autóval talán kevesebb problémára kell számítanom, mint egy olyannal, amit pont azért adnak el 3-4 éves korában, mert onnantól kezdve kellene rá intenzívebben költeni. A Ladát elvitték, 30 ezer forintot kaptam érte. Még 180 ezerért vettem. Így múlik el a világ dicsősége. Amikor elvitték, valahol 165 ezer környékén állt benne a kilométerszámláló, azaz bő 80 ezret hajtottam bele.

Az autó azóta változott, a használat módja kevésbé. Az új autó, ami már 2 és fél éves, szintén szépen futja a kilométereket. Csak a szereléssel és bosszankodással töltött idő csökkent jelentősen. És ez így van rendjén. Beülök, elfordítom a kulcsot, és berreg. Teszi a dolgát.

Ma már mások az elvárások egy autóval szemben, mint régen. De akkor is jó emlékezni a régi autókra, meg arra a világra, ami körülvette őket. Amikor az emberek nem ott vágták át egymást, ahol lehetett. Amikor még a pitty is szebben mallott. Amikor a zöldellő határ mellett, már majdnem Harkányban visszafordultunk, mert nagymaminak eszébe jutott, hogy égve hagyta a gázt a leves alatt. Amikor szerenádozáskor majdnem felborítottam a Warrarit a szurdikban...

Könnyebb most az élet, mint akkor. És nehezebb is. Egyszerű és mégis bonyolult. Néha nagyon hiányzik az a világ, ami a Wartburgot és az akkori énemet vette körül. Máskor meg nagyon nem. Emlékezni és nosztalgiázni viszont mindig jó.

Jézusom, öregszem. Nosztalgiázom, és a múlt dolgairól írok...

2011. január 13., csütörtök

Szolgálati

közlemény. Számélyvonat érkezik az A vágányon. Tehát A, mint Alamér.

Nem. Egész más. Hétfőn, ami január 17., megyek és maradok. Meglátogatom a fővárosi nyufigot, és leadom a nyalatkozatot a manyupban maradásom szándékáról. Ezzel végleg kiközösítem magam az állami nyugdíjból (most csak onnan, aztán majd később kiközösítenek az országból is?), és ujjal fognak mutogatni rám.

Igény esetén szívesen veszem hasonló gondolkodású jelentkezők csatlakozását. Érdeklődni lehet a létrás kocsinál (egyszer talán elmagyarázom azt is, hogy az micsoda, bár aki valaha is volt már pl. Szekszárdon országos állat- és kirakodóvásárban, az talán sejti), valamint emailben és kommentben.

2011. január 12., szerda

Ehh

Ez nem állapot. Olyan régen voltam már igazán magam alatt. Hiányzik már egy kis depresszió. Függő lettem?

2011. január 11., kedd

Vad

A Vad fruttik mostanság nagyon eltalálja azt a típusú zenét, amit szeretek, enyhén a nyolcvanas évek zenéire hajazó motívumokkal. Múltkor ugye feltettem a Nem hiszek c. zenéjüket, ami a Zorán-féle Apám hitte szövegére reflektál valamilyen módon, félig-meddig bevallottan. Most meg itt van ez, a Lehetek én is, aminek az elejéről mi jut az ember eszébe? Na mi? Megfejtés a klip után.



Hát ez. Tessék meghallgatni mindkét dal kezdetét.

Legközelebb majd jön tőlük valami kevésbé befogadható, már legalábbis azoknak, akiknek soha nem volt Ladájuk. :)

2011. január 10., hétfő

Izé

Drága testvéreim!

A mai napra rendelt szent evangélium két témát fog érinteni, mindkettőt igen röviden.

Az egyik: Windows 7 képernyővédők közül a "Fényképek" nevű. Tudjátok, ez az, amelyiknek meg lehet adni, hogy melyik könyvtárban lévő fényképeket vetítse le. Nos, talán a Mennybéli se tudja, miért (hiszen nem ő írta a szoftvert), de a legújabb és agyondicsért Win7-ben ez a funkció erősen butított változatban van jelen. A képeket csak váltani tudja, nincs áttűnési effekt, és a képek egyik oldala mindig a képernyő felbontásához vagyon igazítva. Szemben az XP-vel, ahol ezeket szépen be lehet állítani. Mit volt mit tenni - volt kéznél éppen egy XP-s számítógép, átmásoltam a system32 könyvtárból az ssmypics.scr nevű fájlocskát a Win7 megfelelő mappájába. Meg is jelent a képernyővédők között "Képek vetítése" néven, csak be kellett állítani, és máris működik a dolog. Persze, azért vicces, hogy ezt így kell megoldani...

A másik: blogtalálkozódás. Már ketten is finoman kérdőre vontak, hogy miért nem mentem. Jelezném, hogy az előző, amin ott voltam, publikus volt, több helyen meghirdetve, ez a mostani pedig zárt körű. Az előzőre kaptam meghívást, erre nem. Nyilván erre az a magyarázat, hogy nem a mainstream melegblog-világot képviselem, ráadásul eléggé új is vagyok a "szakmában" (mármint ezzel a bloggal - a legelső még 2005-ben indult, nyafogósan, picsogósan, hogy miért nincs senkim), így akik meghívhattak volna, azok nem is tudták, hogy egyáltalán meg kellene hívni (már ha akarták volna - hehe). Félreértés ne essék, nem akarom számon kérni a meghívás hiányát, egyszerűen csak nem szeretek pofátlanul megjelenni ott, ahova nem hívnak meg. Így viszont legalább kialudtam magam, és másnap minden nehézség nélkül ment a hajnali 4 órai kelés.

2011. január 9., vasárnap

Fáj

Tegnap már akkor talpon, majd négy keréken voltam, amikor még csak nem is pitymallott. Magam alá gyűrtem az országutat, és mentem, mentem rendületlenül. A felkelő nap első sugarai 70 km-re a fővárostól értek, mind engem, mind a fényképezőgépem szenzorát. Egész nap fotóztam és fotóztam. A végére aztán elfogyott a rendületlenség, jött helyette a rendület. Már sűrű sötét éjszaka volt, amikor visszatértem fatornyos kis falucskánkba.

Persze nem bírtam ki, muszáj volt foglalkoznom a képekkel, úgyhogy elég későn helyeztem magam vízszintesbe. Reggel aztán magamtól ébredtem, de egyszerűen azóta se tértem magamhoz igazán. S hogy most hogy érzem magam? Hát így:


2011. január 7., péntek

Cenzúrázzátok

Nesztek, kérek én is egy hivatalos felszólító levelet.



Mellesleg ma 17:40-kor ment a Petőfin, zárjátok be azt is. De minimum indítsatok vizsgálatot. Mert még van egy hallgatható rádiója az országnak. Úgyis fúrjátok már.

2011. január 6., csütörtök

2011. január 3., hétfő

Szuperzöld

- Zöld?
- Szuperzöld!

Ma reggel későn indultam el otthonról, aminek oka van. No, akkor először tárgyaljuk ki az okot.

Tehát az úgy volt, hogy szombaton este visszajöttem Nagyfaluba, ámde a hazavitt két pár cipőből csak az egyik volt a lábamon, a másik nyilván nem, de a nagyobb baj az, hogy kisétáltak a fejemből is, magyarul otthon felejtettem őket. Namármost, agyonhasznált sportcipőben megjelenni egy relatíve nagy presztízsű irodai munkahelyen az álmoskönyv szerint nem jelent jót, így hát a megoldáson kellett agyalnom. Az agyalásnak az lett az eredménye, hogy két lehetőségem van. Az egyik és a másik.

Az egyik az volt, hogy visszamegyek az otthon felejtett cipőért. Tekintve, hogy ez nagyságrendileg mintegy uszkve kb. 10 ezer forintot jelentett volna, valahogy inkább a B megoldást választottam, azaz vettem egy pár cipőt. Na de ehhez meg kellett várni, hogy kinyisson a bolt, ami ma reggel délelőtt 10-kor történt meg.

Szóval, ma reggel későn indultam el otthonról. Ennek az lett az eredménye, hogy butítottam magam kicsit a TV előtt, a Mokka Habbal által. Sajnos se Paudits Béla, se Kiszel Tünde nem volt benne, így kénytelen voltam beérni Józsi Baráttal. Aki épp arról (is) mesélt, hogy otthon van olyan ember, aki a teát víz helyett tejben főzi ki.

Ezen felbuzdulva az imént felforraltam egy bögre tejet, majd beáztattam a zöld teát. Kicsit furcsa íze lett, de nem rossz. Csak olyan... szokatlan. Ennek pedig az az oka, hogy nem natúr zöld teát vettem legutóbb, hanem citromosat. Így hát most citromos zöldtea-ízű tejet kortyolgatok.

Kissé bizarr.

2011. január 2., vasárnap

24-8-1

Pontosan nyolc éve történt. Az életem kezdete után 24 évvel, 8 hónappal, és egy nappal.

Ennyi idős voltam ugyanis akkor, amikor először megtörtént valami olyasmi, amitől az elvakult homofóbok csak hülye buzinak tartanának. Természetesen nem egyik pillanatról a másikra történt a dolog. Már általános iskola legvégén is fantáziáltam arról, hogy milyen lenne eljátszani egy-két osztálytársammal - persze nem léptem semmit, pedig talán ez volt az az időszak, amikor mindenféle következmény nélkül megtehettem volna szinte bármit. A középiskolában is megnéztem őket a gyakorlatok és testnevelés órák előtt/után az öltözőben, de ekkor sem történt semmi. Elhessegettem a gondolatot magamtól, én is elvakult homofób voltam. Nem akartam buzi lenni.

Szerelmes (?) is lettem egy lányba. 19 éves koromtól 5 éven át csak őt kerestem mindenhol. Annyira es(z)etlenül, hogy 2 évig még csak megszólítani sem mertem. Aztán megszólítottam és nem történt semmi. Egy évvel később elmentem meglocsolni, és onnantól kezdve hamarosan mindennapossá váltak a találkozóink. Persze továbbra se történt semmi, illetve csak annyi, hogy nyár végére összejött egy másik fiúval. Teljesen összetörtem.

Két év szenvedés következett: vártam a csodát. A csoda persze nem jött. Kezdtem feladni. Lefeküdtem az első nővel, aki szembe jött velem. 24 évesen, egy számomra teljesen jelentéktelen valakivel veszítettem el a szüzességemet. A teletextes sms-chaten ismertem meg. Azon a chaten, ahol volt egy fiúszoba is, ahonnan eleinte fujjogva kapcsoltam el. Később egyre kevesebb fujjogással váltottam oldalt, és egyre több időt töltöttem ott.

Pár hónappal később a fővárosba költöztem. Élveztem a szabadságot, a függetlenséget, de nem szerettem a várost. Nem tudtam megszokni a tömeget, az emberek mentalitását. Ugyanakkor imádtam a lehetőségeket, amelyek itt vártak rám.

November elsején találkoztam a lánnyal. Elmondtam neki az érzéseimet. Megegyeztünk, hogy nem találkozunk többet - ő a kapcsolatát féltette, én pedig attól rettegtem, hogy összeomlok, ha minden marad a régiben.

Aztán megláttam egy üzenetet a falon. Fiatal srác kipróbálná szintén kezdővel. Írtam neki. Válaszolt. Beszélgettünk, beszélgettünk, terveztük a találkozót.

Sosem láttam. Meggondolta magát. Azonban nem én voltam az egyetlen, aki írt neki. Volt még egy 29 éves srác, akivel elkezdett üzeneteket váltani, és megkérdezte, hogy megadhatja-e a számomat neki. Belementem.

Egy szép vasárnap estén, amikor éppen az IC-n robogtam Pest felé, és éppen egy másik lány ült velem szemben - az a lány, akit már egy ideje figyeltem -, kaptam egy sms-t. Ő volt az. Attila. Üzenet üzenetet követett, és egy órával később már arról szólt a párbeszéd, hogy mikor találkozunk. A Deák téren vártam a metrót, amikor azt mondta, hogy inkább mégse menjek most, mert nem tud elszakadni - a barátnőjétől...

Így hát szomorúan hazamentem az albérletbe. A beszélgetést folytattuk, és terveztük a találkozót. A következőt én mondtam le. Megijedtem. Végül január másodikán láttam meg élőben is. Kicsit meg voltam fázva, de nem volt pofám lemondani azt is.

Furcsa volt. Idegen volt az érzés, hogy egy fiúval készülök meztelenre vetkőzni. Nagyon meg voltam szeppenve, fogalmam sem volt, mit tegyek. Szerencsére ő kezdeményezett, így nem telt kínos hallgatással az este - másodszor is elveszítettem a szüzességemet.

A másnapot borzasztó volt elviselni. Leköptem magam a tükörben.

Ez volt az utolsó találkozásunk. Megegyeztünk, hogy lesz még folytatás, azt kértem tőle, hogy valami diszkrét, semleges üzenettel keressen. Ehhez képest egy olyan üzenet jött tőle pár héttel később, hogy "Hiányzik a fiúszex. Neked?". Nem éppen erre számítottam diszkrét üzenet címszóval... Szerencsére nem lett probléma belőle. (Milyen probléma is lett volna? Nem volt senki, aki megnézhette volna helyettem azt az üzenetet.) Nem voltam Pesten, így nem találkoztunk. Később sem: leráztam azzal az ürüggyel, hogy pár hónapra külföldre megyek, pedig csak pár nap volt. Megérezhette, hogy nem írok igazat, mert azt válaszolta, hogy ne játsszak az emberekkel. Igaza volt.

Közben lett egy barátnőm. Talán két vagy három hetet voltunk együtt, nem emlékszem pontosan. Szakítás után volt egy átizgult hétvégénk, amikor gondolkoztam a lehetséges forgatókönyveken. Ha akkor belőlem apa lett volna, akkor minden bizonnyal most már elvált ember lennék, 2-3 trónörökös után fizetendő gyerektartással - és a lelki teherrel, hogy sajátomon kívül 3-4 ember életét tönkretettem. Azt hiszem, hálát kell adnom a sorsnak, hogy nem így alakult.

Nyáron, amikor visszajöttem a nagy távoli Oroszországból, találkoztam Gáborral. Sétáltunk egyet a Duna felett, majd hazakísértem. Ott, Békásmegyeren üldögéltünk a padon, és ő fel akart hívni a lakásába. Féltem, nem akartam felmenni. Tudtam, ha felmegyek, akkor történni fog valami visszavonhatatlan. Győzködött, hogy menjek, nem lesz semmi, amit nem akarok, felnőtt emberek vagyunk. Biológiailag valóban azok voltunk: ő 22, én 25 éves. De fejben akkor még egyikünk se volt igazán érett.

Nem csoda hát, hogy mégiscsak történt egy s más. Ekkor veszett el harmadszor a szüzességem. Utána többször is nála aludtam. Bár csak néhány hétig tartott a dolog, mégiscsak vele éltem át az első kapcsolatomat.

Egy reggel, amikor épp elkísért dolgozni, kaptam egy telefont otthonról, hogy mindenképpen menjek haza, mert nagyapám már csak engem vár, mielőtt itt hagyja ezt a világot. Még el tudtam tőle köszönni.

Gábor énekelni tanult, és épp akkortájt volt egy koncertje. Az egyik dalt nagyapám emlékének szentelte. Ma ezzel le lehet venni a lábamról, akkor még nehezteltem rá emiatt, bár nem mondtam neki. Mégsem esett jól, mert még harcoltam magam ellen, és nem akartam, hogy pont egy buzi énekeljen nagyapámért. Pár nappal később szakítottunk. Nem akartam, hogy az a világ (ez a világ) magába szippantson. Nem akartam tovább egy meleg kapcsolatban lenni. Nem akartam elképzelni az életemet egy fiú oldalán. Családot akartam, feleséggel, gyerekekkel...

Aztán jött egy kolléganő. Ő volt az első, akinek elmondtam, hogy bizony én már fiúval is voltam. Összejöttünk ennek ellenére. Vagy talán éppen ezért. Vagy talán éppen azért, mert akkor éppen válságban volt a kapcsolata a párjával. Nem tartott sokáig, pár hónap múlva választott: visszament a régihez. Nem kockáztatott, hiszen a levegőben azért benne volt, hogy nekem nem Gábor volt az utolsó fiú (sose vallotta be ugyan, hogy ezért - de nyilvánvaló volt).

És valóban nem ő volt. Igaz, utána egy év telt el, mire újra találkoztam valakivel. Azután pedig újabb fél év. Közben volt egy-két lány, kisebb-nagyobb hisztérikák, akikkel nem volt egyszerű.

2005-től aztán nem túl nagy elánnal ugyan, de kalandoztam, próbálkoztam. Negyedszer is elveszítettem a szüzességem. Aztán kimentem fél évre a tengerentúlra, de ott furcsamód nem sok minden történt. A semminél persze több, de ahogy most sem, akkor sem az határozta meg az életemet, hogy randiról randira járjak.

Aztán hazajöttem. 2006-ban belevetettem magam az élet sűrűjébe. Egy évvel később szerelmes is lettem egy fiúba, aki nem lett szerelmes belém. Sőt, valami oknál fogva egy szexuális segédeszköznek gondolt, de abból is egy silány példánynak, aki úgyse tudná kielégíteni. Persze ez egy olyan elmélet volt, aminek a gyakorlati igazolására nem került sor. Pár hónappal később visszakozott, azt mondta, nem sikerült olyan embert találnia, aki a nyomomba érhetne. De akkor már késő volt, én nem akartam tőle semmit.

Valaki mástól viszont igen. Janival közel két hónapig voltam együtt. Ez talán kevésnek hangzik, de azért mindannyian tudjuk, hogy a mi világunkban már ez is szinte egy kisebb csoda.

Egy ostoba félreértés miatt lett vége a kapcsolatunknak. Azóta kisebb-nagyobb megszakításokkal próbálkozom. Sok kaland, még több kudarc, de néhány igen kellemes beszélgetés, és igen, néhány kapcsolatkezdemény is van mögöttem.

Köztük volt ő is, akivel ősszel olyan intenzív érzelmekkel vágtunk bele a kapcsolatba, mint talán előtte még senkivel. A testiségből így hát övé lett az ötödik dolog: az utolsó, amit egy olyan embernek tartogattam, aki számít. A vége ismert: leírtam a blogon. Jelenleg ott tartok, hogy már semmi nem maradt annak az embernek, aki valóban számít majd. Semmi, és mégis minden: én magam.

Valaha görcsösen ragaszkodtam ahhoz, hogy párkapcsolatot, vagy ha az nem lehet, hát akkor legalább szexet akarok. Így növekedett aztán a kalandjaim száma egy sokkal magasabb értékre, mint amit valaha is arcpirulás nélkül be mernék vallani. Mára ez elmúlt: a pillanatnyi örömöknél (ami nagy ritkán azért még manapság is előfordul(t?), nem tagadom) sokkal többre értékelem, ha valakivel értelmesen tudok beszélgetni. Akár úgy is, hogy biztosan tudom: soha nem lesz köztünk több, mint egyszerű beszélgetés, vagy jobb esetben barátság. Más talán szánalmasnak találja, de nekem kifejezetten tartást ad, hogy nem találom magam minden héten más ember ágyában.

Azt hiszem, végre megértem. Van, akinek ez huszonegykét évesen sikerül, nekem ez tovább tartott. Gyerekként kissé koravén volt a gondolkodásom, a felnőttkorba érve viszont kifejezetten gyerekes. Nem játékosan gyerekes, hanem véresen komolyan: mintha mindent tudnék a világról. Az érettség egyik jele, ha az ember túljut ezen az állapoton, és rájön, hogy mennyire is esendő, mennyire elenyésző kis része a nagy egésznek. Tud alázattal viseltetni az élet iránt, ugyanakkor nem csak túléli, hanem megéli az életet annak minden szépségével együtt. Ha kell, játékosan, ha kell komolyan, de semmiképpen sem görcsölve.

Későn csöppentem bele ebbe a világba. Néha még ma is azt hiszem, hogy sokmindent kell bepótolnom, de az igazság az, hogy ez minden bizonnyal így volt jó. Ennek épp így kellett megtörténnie, hogy mára az legyek, aki vagyok.

2010. december 30., csütörtök

Tanúhegy

A tegnapom azzal telt, hogy a Balaton északi partján vonatokat üldöztem, fotóztam, videóztam HD-ben, majd délután felmásztam a Badacsony tetejére. Akkor készült rólam az előző bejegyzésben látható fénykép. Készítője egy 17 éves fiatalember, aki meglepő egyszerűséggel és elfogadással lépett túl azon a meglepetésen, amit akkor okoztam neki, amikor elmondtam, hogy a fodrász lány, aki miatt magam alatt vagyok, tulajdonképpen fodrász fiú. Persze, remegett a gyomrom, amikor bevallottam neki, de ő már az a korosztály, aki ezt sokkal könnyebben elfogadja. Igaz, erre tulajdonképpen a saját korosztályom esetében se lehet panasz.

A képen egyébként mindkét oldalamon egy-egy fotóstáska lóg, baloldalt a Mamiya, jobboldalt a 7D. Öröm volt így hegyet mászni, de remélhetőleg a képek kárpótolnak a plusz kilók cipeléséért. A hegymászásba fektetett energiáért pedig nem kár: a kihalt (emberektől mentes) terep (viva l'antiszociális én), a kilátás, az aranyhíd, a hegy lábánál tekergő vasúton vágtató vonatok moraja komplett audiovizuális orgazmus volt.

Este pedig sajnos elmaradt a találkozó azzal a valakivel, akit még az ünnepek előtt említettem. Nagyon jó volt vele akkor, úgy éreztem, hogy igenigenigenigenigen, és ennek hangot, azaz betűt adtam fészbúkon is. Aztán az ünnepek alatt mindketten a családjainkkal voltunk elfoglalva, így csak ritka sms- és msn-beszélgetések folytak köztünk, kicsit kezdtem is úgy érezni, hogy valami megtört. Ehhez jött hozzá, hogy tegnap este mégse találkoztunk, így hát nem volt túl fényes a hangulatom.

Ma reggel viszont eljött hozzám. Bár mindketten siettünk a dolgunkra, azért bő másfél órát így is együtt töltöttünk, és minden negatív gondolatom elszállt. Jó volt újra látni, átölelni, megcsókolni. Újra azt érzem, hogy ő az, újra rózsaszín köd, és újra igenigenigenigenigen. És most már talán nem is kell annyit várni, hogy újra lássam.

2010. december 26., vasárnap

Hízókúra

Ha most az ünnepek alatt nem hízlalom fel magam 95 kilóra, akkor egy gramm plusz se lesz rajtam... Mivel az utóbbi ugyebár nem igaz, eleve eldőlt, hogy az első...

Mozogni kéne, testvér. Csak hát kajak és bringa nincs nálam (meg hó is van), medence és squash pálya közel s távol sehol, a súlyzók (amiket egyébként se sokat használtam még) szintén Pesten... Szóval egész nap csak punnyadok, és fogadom a rokonokat, meg a jókívánságaikat. És persze nyúzom a Mamit, ami nem idösanyám, hanem a legújabb gyöngyszem, a Mamiya M645 1000S. Már kinéztem hozzá ebay-en egy nagylátószögű obit, de mivel senki nem licitál rá, én se teszem. Hátha lejjebb megy a következő körre az ára. (Akinek közületek eszébe jutna megtréfálni, és licitálni rá, annak kitekerem a nyakát. Csak a miheztartás végett.) Ha meg elbukom, az se gáz, lesz még ilyen. A közeledő ámerikai utam idején meg jó eséllyel hazajön hozzá egy széles nyakpánt és egy szemkagyló.

Nagybátyámék Pajtás gépe is hamarosan az enyém lesz, amint megtalálják. Kiváncsi vagyok a masinériára, még nem volt olyan a kezemben. A 8-as fényerejű obi a mai viszonyok között kicsit vicces, meg az is, hogy csak 2 lépésben, 16-ig lehet rekeszelni. De állítólag szuper a képalkotása. Majd meglátjuk.

Visszatérve az ünnepekre, már kaptam 3 üveg piát (tekintve, hogy karácsony és névnap nekem ugyebár egyszerre vanik), meg enyhe célzásképpen tusfürdőt és borotválkozás utáni balzsamot. Főleg az utóbbiból fogyasztok keveset.

Most meg éhes vagyok. Mindjárt meg is nézem, mi van a hűtőben.

Holnap még pihengetés, kedden hajnalban kelés némi vicinálisozás okán, majd délután eljő a nap fémpontya egy Tamással való találkozó formájában. Ha túlélem és kipihenem a megrázkódtatást (bocs :D), akkor másnap reggel kirándulás országunk tengerének északi partjára, délután pedig a Badacsony ismételten megmászódik általam. Immár harmadik éve ezzel telik a két ünnep között egy nap, és úgy tűnik, ez már így is marad az idők végezetéig.

Utána pedig randi, aztán meg flip-flop, akarom mondani, hipp-hopp, itt a várva várt új esztendő. És újult erővel vetjük bele magunkat a munkába. Vagy nem. Vagy mi.

2010. december 24., péntek

Csendes

Van Ausztriában, Salzburg mellett egy kis falu, Oberndorf a neve. Valaha régen dolgozott ebben a kis faluban egy Joseph Mohr nevű segédlelkész. Az Úr 1818. esztendejében, a napóleoni háborúk után ez a segédlelkész azon gondolkozott, hogy mivel tehetné szebbé a szükséget szenvedő falubéliek szentestéjét.

24-én - ahogy ma mondanánk - elővette az íróasztalának fiókjából egy néhány éve ott rejtőzködő versét, és átadta egy barátjának, Franz Xaver Grubernek (aki történetesen orgonista és kántortanító volt egy közeli faluban, Arnsdorfban), hogy komponáljon hozzá zenét. Mindössze egy nap alatt elkészült a mű, és az esti misén már be is mutatták.

Csakhogy a falu Szent Miklósról elnevezett templomában nem működött az orgona, így a két szerző gitáron kísérte a dalt. Azt a dalt, amely azóta talán a világ leghíresebb karácsonyi dala lett.

A Szent Miklós templom ma már nem áll, de a helyén egy kápolna ma is őrzi az ősbemutató emlékét. Joseph Mohr valószínűleg nem gondolt arra, hogy nem csak Oberndorf lakóit, hanem a Földkerekség összes akkori és későbbi lakóját is megajándékozza ezzel az énekkel. Pedig ugye, milyen egyszerű?



Boldogságot, örömet és békét kívánok! Mindezt azzal a kéréssel, hogy ne legyünk képmutatók, ne csak az év két napján érezzük azt, hogy szeretnünk kell egymást!

2010. december 23., csütörtök

Faluvég

Öt éve ezen a napon tértem haza a fél éves tengerentúli kiküldetésemből. Bár szinte otthon éreztem magam odakint a vége felé, de mégis, amíg kint voltam, nagyon sokszor eszembe jutott egy nóta, és mindig elérzékenyültem.



Nagyon sokszor elgondolkozom azon, hogy le kéne lépni. Nagyon sok rossz dolog van itt, ráadásul az irány se a legmegfelelőbb szerintem (sem). És mégis: nem tudom, hogy tudnék-e máshol élni...

Kiskarácsony

2010. december 22., szerda

Egyenleg

Ma van az utolsó munkanapom idén. Megvan az év statisztikája is, mármint munkanapilag.

23 nap, azaz kicsit több mint nettó 1 hónap szabadság.

29 nap, majdnem nettó másfél hónap otthoni munka.

59 nap, közel 3 hónap hivatalos távollét (külföldi út).

Azaz 12 hónapból csak 6,5-et töltöttem fizikailag a munkahelyemen. Mindenki másként éli meg ezt a dolgot, nekem a sok utazás kezd már-már terhes lenni (elsősorban azért, mert nagyon sokan irigykednek, hogy mennyi mindent láttam a világból, pedig az az igazság, hogy amikor munka miatt utazom, akkor elég ritkán van időm körülnézni ott, ahol éppen vagyok - persze mostanában azért igyekszem, lásd Isztambul, lásd Oslo...), ugyanakkor hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tetszik. Sokat nyafogtam idén a munkám miatt, de így visszagondolva azt hiszem, örülhetek, hogy itt dolgozom.

2010. december 20., hétfő

7vége

Hát ez nem volt egyszerű.

A szombat úgy nézett ki, hogy ébredés, hóesés, tankolás, majd megérkezett Viktor. Először kicsit megmelegedtünk a lakásban, aztán punnyadtunk egy sort, majd elmentünk a Vörösmarty térre, ahol beforraltboroztunk, és kürtőskalácsoztunk. Utána hazajöttünk, és megoldottunk egy kisebb informatikai problémát, végül megnéztük az I Love You Phillip Morris c. filmet, és nyugovóra tértünk. Viktornak ezúton is köszönöm a segítségét, és azt, hogy jelenlétével emelte az est és a hétvége fényét. :)



Tegnap pedig családi banzáj volt unokatestvéremékkel, akikkel bejártuk a várost keresztbe és kasul, majd ide és oda, végül fel és le. Érkezésük után természetesen egy röpke melegedés, majd irány a Vörösmarty (nézelődés, bámészkodás, forralt bor), aztán egy ugrás a Sugár, majd a Veres Péter út felett átsétáltunk Zuglóból Kőbányára, ahol is az Árkádban kajáltunk, majd hülyék azért nem voltunk. Utána tipikus plázabuzikhozcicákhoz méltóan átgrottunk a Mammutba is, onnan pedig némi villamosozás, fogaskerekűzés és buszozás után a Normafára jutottunk. Persze, csakis azért ennyiféle járművel, mert napijeggyel és családi jeggyel mentünk, és így akkor már utaztassuk meg a gyerekeket. Fent a hegyen megnéztük a ködös-párás kilátást, majd szétfagytunk a János-hegy tetején, hogy aztán végül megmelengessük kicsiny kis lelkünket és kezeinket a Vörösmarty téren vásárolt kürtős kaláccsal. Eddigre szépen be is sötétedett, úgyhogy a Beszkárt kötött pályás viszonylatain hazazakatoltunk, majd némi HDTV és BluRay bemutató után a kis család elhagyta szerény hajlékomat.

Este megtekintettem az X-eseket, majd hajnali 1-ig MSN-eztem vele, akiről egyelőre többet nem akarok írni (max. annyit, hogy ma este találkozunk).

2010. december 16., csütörtök

Itthon

Ma még mindig itthonról dolgoztam. Harmadik napja nincs autóm, és olyan, mintha hiányozna egy végtagom. Ráadásul majd csak holnap délelőtt mehetek érte, mert nem csak a lökhárító sérült meg, hanem alatta is volt valami gáz... Viszont legalább le- és kitakarítják. Ennek a szerviznek ez a legnagyobb eredménye.

Tegnap este végre sikerült rájönnöm, hogy a csodás hiperszuper erősítő miért küzd egy sima sztereo jelforrással. Hát azért, mert automatikusan bekapcsolja magának a Dolby ProLogic II-t, és küldené a hátsó hangfalakra is a cuccot, ami viszont nekem egyelőre nincs, viszont az első kettőbe nem megy a teljes műsorfolyam. Időbe telt, mire rájöttem, hogy ha kikapcsolom ezt a funkciót, akkor csodaszépen hangzó hangrendszerem van. S ha már így alakult, rögtön meg is beszéltem vele, hogy fogadja el a számítógéptől SPDIF-en érkező hangokat. Na, keresek is valami jófajta trottyos zenét, és boldogítom a szomszédokat.

Mellesleg a nagy felfedezés örömére ma egész nap a Chillout Dreams szólt a di.fm-ről. Hihetetlenül varázslatosan nyugtató zene, rám is fért.

Hamarosan pedig művészi fotózás Kennel. Fekete-fehér filmre, mert az úgy az igazi.

2010. december 14., kedd

Csodás

Elautótlanodva

A múlt heti koccanás következményeként mától az autóckám a szervizben tengeti életét három napig. Reggel vittem el, majd áttömegközlekedtem a városon. Egyrészt érdekes volt látni a kemény sarki -4 fokban lerobbant BKV-buszokat (1:1-es Ikarus 435 : Volvo aránnyal), másrészt viszont érdekes volt legeltetni a szememet. Olyan szép példányokat lehet látni...

De hogy egy 20 perces utat tömegközlekedve 1 óra 20 perc alatt lehet megtenni, az azért nem esett jól.

2010. december 12., vasárnap

Menü

Gyónás

Voltam misén. Ismét családi emlékmise volt. Kicsit sűrűn megesik az ilyesmi télvíz idején.

Korán elidultunk anyukával, mert ilyenkor, havazás és enyhe ónos eső után nem lehet tudni, meddig tart az út. Nem tartott elég sok ideig, túl korán odaértünk. Anyuka leült, én pedig megálltam hátul, a szokott helyen, a gyóntatószék mellett.

Egymás után mentek be az emberek. Nem néztem az órát, de úgy érzésre nem volt egy percnél tovább bent senki sem. Ennyi idő alatt régen még az első parancsolatnál tartottunk az atyával, de hát most már más atya és más, felgyorsult világ van...

Megint eszembe jutottak a gondolataim a gyónásról és a szükségtelenségéről...

1. Isten jelen van mindenhol, mindent lát, mindenről tud. Fölösleges tehát a bűneinkről felvilágosítani.

2. Isten a bűnbánatról is tud, ráadásul egy pappal ellentétben meg tudja ítélni azt is, hogy az a bűnbánat őszinte-e vagy sem.

3. Istenhez közvetítő nélkül is tudunk szólni. Miért kell hát, hogy egy földi halandó csámcsogjon a szaftos történeteken?

4. Ilymódon tehát az is fölösleges, hogy ugyanaz a földi halandó még meg is alázza az embert, ráadásul mindezt Isten nevében.

5. Ha feltételezzük, hogy Isten egyforma elbánásban részesíti az azonos bűnöket és az azonos embereket, akkor miért van az, hogy az egyik pap ugyanarra a bűnre sokkal több penitenciát szab ki, mint a másik? Értem én azt is, hogy minél több penitenciát kapunk e világban az itt elkövetett bűneinkért, annál kevesebbet kell majd szenvednünk a purgatóriumban, de akkor a másik pap milyen jogon károsít meg azzal, hogy enyhébb "büntetést" ad erre a világra?

Értem én, hogy process, de ha van egy olyan process, aminek semmi létjogosultsága, akkor azt minek kell erőltetni?

2010. december 11., szombat

Megasztár

Tegnap este megnéztem a Megasztárból két performanszot. Az egyik Szíj Melinda volt a Zalatnay-féle Félteni kell c. dalocskával. Hallottam már néhány korábbi előadását, amelyek egészen korrektül, mondhatni szépen sikerültek, de ez katasztrófa volt. Hamis volt, az ütemet se találta - tehát csak az volt rossz, amitől ének az ének.



Tegyük mellé kontrasztnak az eredetit:



Nem akarom bántani szegényt, van neki elég baja a depresszióival, sőt, azt se akarom megkérdőjelezni, hogy jogos volt a sztárolása. Nem láttam mindegyik előadását, így hát jogom se nagyon volna rá. Azt viszont nem értem, miért kellett ennyire erőltetni a magyar Susan Boyle-dolgot. Főleg, hogy ez nem is az, Susan Boyle-ból legalább valamilyen szinten sztárt lehetett faragni (ő alapból nem ilyen negatívan állt hozzá - tessék megnézni itt), de Melinda csak egy depressziós nő marad(t). Látszott, hogy a zsűri is legszívesebben hazaküldené, de nem merték kimondani, hogy ez most szar volt. Lehet, hogy régebben jó volt, a megasztáros belépője még biztosan, de mostanra kiégett, teher volt neki az egész hercehurca. Valószínűleg jól járt ő is és a nézők is most azzal, hogy hazamehet.

Ez viszont kifejezetten tetszett (igaz, valamelyik pár héttel ezelőtti adásban meg épp ő nyomott le egy hatalmas nyávogást, amitől el is kellett kapcsolnom), bár a gyerek berohanása tényleg eléggé hatásvadász volt, kimaradhatott volna:


2010. december 10., péntek

Ipiapacs

Sok-sok (mondjuk kettő) év után ma újra hallottam ezt:



Ez a zene még mindig nagyon-nagyon-nagyon. :)

Divat?

Mostanság egyre többet mozgok a hozzám hasonlók köreiben. A kapcsolataimat a virtuális valóságból egyre inkább az igaziba terelem. Ennek van egy olyan, nem elhanyagolható eredménye, hogy egyre több új embert ismerek meg - és nem levelezgetésről, msn-ezgetésről van szó, hanem élő találkozásokról.

E találkozások során sokszor elgondolkozom, próbálom kitalálni, hogy a velem szemben lévő ember vajon tényleg közülünk való-e, vagy valamilyen körülmény folytán csak annak mondja magát. Kategóriák felállítása és az emberek ezekbe való beskatulyázása elég hülye dolog, elismerem, de valahogy az alábbi kategóriákat tudnám megkülönböztetni:

- Meleg, és emberként éli meg. Számára a szexualitás csak az életének egy része, egy tény, amely ugyanúgy nem határozza meg az identitását, mintha heteroszexuális lenne.

- Meleg, és rá is játszik. Aktívan megéli a melegségét, kicsit rá is tesz, polgárpukkaszt, ahol és amikor csak lehet. Ennek aztán vannak fokozatai, ki szolidabban, ki kevésbé szoldan adja magát elő. Az extrém véglet a felvonuláson magát rázó, törött csuklójú, hajtűdobáló buzi.

- Nem meleg, de meg akar felelni valakinek (függ valakitől), aki az, és ezért rájátszik, vagy meggyőzi magát (hasonlóan ahhoz, amikor melegek elnyomják magukban, és heteroszexuálisnak vallják magukat). Mint az előző, csak kényelmesebb így élnie, ahelyett, hogy a saját lábára állna.

- Divatbuzi, aki jó bulinak tartja, ezért rájátszik - a valóságban pedig talán ő maga sincs tisztában azzal, hogy mit akar tulajdonképpen.

Természetesen az egyes kategóriák között az átmenetet nem határozott vonalnak, hanem egy elmosódott valaminek gondolom, és emiatt nyilván a legtöbb embert nem tudom egyértelműen besorolni egy adott kategóriába. Az viszont különösen pozitív élmény számomra, hogy egyre több olyan embert ismerek, akit egyértelműen az első kategóriában tudok elhelyezni.

Érdekes dolog ez a szexualitás és a folyamatos átmenet a kategóriák között... Azt hiszem, hogy nincs fekete és fehér, illetve ahogy a valóságban, úgy ebben a világban is a fekete és a fehér csak a két véglet, köztük ott van a teljes színskála. Ahogy mondani szokás: hetero ember nincs, csak makacs. Ugyanezt gondolom a másik végletről is.

De ha egyszer szeretek valakit, akkor nekem nincs félrejárás mással, akárhol is legyek a skálán.

2010. december 9., csütörtök

Reggelizeneazautóból

Akik reggel láttak vezetés közben, biztos azt hitték, hogy epilepsziás rohamom van. De nem volt, csak ezt hallgattam.



Sajnos csak gyenge hang- és képminőségű klip jön most, mert a jóféle változat a mi kis országunkban le van tiltva... (Persze a céges proxy-val, ami valamerre Olaszországon keresztül viszi a forgalmat, gond nélkül megette a youtube, és jött a full minőségű sztrím. Katt ide, ha esetleg egy jobb más országban laksz.)

Jog

2 év után ismételten azon töröm az agyam, hogy jelentkezek jogra. Nagyjából az alábbi lehetőségek vannak erre kis hazánkban.

Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE). Ide jelentkeztem két éve, fel is vettek, de nem kezdtem el. Elsősorban azért, mert akkor éppen nem volt kedvem seggelni. Másodsorban azért, mert ott tanít egy bizonyos jobbikos hölgy, aki jelenleg EP képviselő. Viszont ez talán a legnevesebb oskola mind közül. Ráadásként Budapesten van, ami ugye nekem nem hátrány.

Pécsi Tudományegyetem (PTE). Szintén egy nagy klasszikus az elismert jogász hármasból. Hátránya, hogy messze van a fővárostól. Előnye, hogy közel van az óhazához.

Szegedi Tudományegyetem (SZTE). A harmadik klasszikus. Szintén messze Budapesttől, ellenben kecskeméti kihelyezett képzéssel, ami viszont annyira már nincs is messze.

Pázmány Péter Katolikus Egyetem (PPKE) és Károli Gáspár Református Egyetem (KRE). Ezeket egy kalap alá veszem. Az egyetemek nevét hallva valami furcsa frusztráció lesz úrrá rajtam. Az egyházakhoz köthető oktatási intézmények valahogy borzongással töltenek el. Ugyanakkor egy károlis ismerősöm szerint az egyik legcsaládiasabb légkörrel rendelkező jogásziskola az övék. Ha viszont utánaolvasgatok, kiderül, hogy ezt a két jogászképzést ismerik el legkevésbé.

Széchenyi István Egyetem (SZE). A feltörekvő negyedik. Egyes vélemények szerint ma Magyarországon a legszínvonalasabb jogászképzés itt található. Neves ex-, és jelenlegi alkotmányjogászok is tanítanak itt. Viszont Győrben van - ami persze nem a világvége, de mégse a szomszéd utca.

Szóval az esélyes hármas: ELTE, SZTE kecskeméti kihelyezett képzése, és SZE. Leginkább talán annak örülnék, ha az SZE indítana budapesti kihelyezett képzést, bár azt hiszem, ez éppen a bilibe lógó kéz tipikus esete. Természetesen csak levelező képzés / távoktatás jöhet szóba, hiszen közben meg is kell élnem.

S hogy miért éppen jog? Megmagyarázhatatlan. Egy ideje kényszerből elég sokat bújom a törvényeket, és valami furcsa, perverz bizsergést éreztem néha a paragrafusok olvasgatása közben. A munkámban se jönne rosszul, főleg az uniós kereskedelmi jog ismerete.

Azért persze kell még erre néhányat aludni.

2010. december 8., szerda

Illúziórombolás

(18)

Az milyen már, amikor a partnered épp rá akar cuppanni a brokira, és pont abban a szent (khm) pillanatban szólal meg a térde alatt a telefon, és fel kell vennie, mert a barátnője az?

2010. december 6., hétfő

Pozitív

Na kérem. Eredmények. Máris.

Reggel munkába menet végig a kedvenc számaim szóltak a rádióból. Szinte végig a max. közelében dübörgött a 8 hangszóró.

Amikor megérkeztem a melóba, sütött a Nap, pont a gyár fölött.

A fogorvosnál a tervezett másfél óra helyett egy alatt végeztünk, minden komplikáció nélkül. Mondjuk, az némiképp árnyalja a képet, hogy ez a fogdokinéni is - csakúgy, mint az előző - dobbant a Lajtán túlra. Pedig még 3 fogam rendbetétele vissza van.

A délutáni telefonkonferenciám a lehető legjobban sikerült.

Este úgy úsztam le megint 600 métert, hogy meg se kottyant. Kifejezetten élveztem az úszást, jobb volt, mint valaha.

Végül találkoztam Öcsivel, vacsoráztunk, majd felmentünk hozzá laptopszervizelés kapcsán. Ekkor találkoztam a lakótársaival is.

A jó kedvemet pedig azt se tudta elvenni, amikor egy taxis belénk "rongyolt" hátulról a Kossuth téren. Szerencsére nem lett nagyobb baja a gépsárkánynak, csak itt-ott kis foltokban lejött a fényezés a lökhárítóról. De negyed órával később már megint csak mosolyogtam, és mosolyogtam.

Azt hiszem, ezen a hétfőn sikerült jól összezavarnom a világot.

Dizájn

Tud valaki blogdizájnolásilag-sablonilag segíteni? Kicsit fel akarnám dobni, elméleteim is vannak, de a gyakorlati megvalósításhoz már hülye vagyok... Té há iksz.

Odakint

Tegnap odakint is jártam, ahol a farkasok ordítottak, olyan hideg volt (na jó, annyira nem, csak a kezem akart lefagyni). Ez is akkor készült.


Most pedig épp műzlit reggelizek. Nem valami nagy szám (legközelebb majd veszek igazlit, höhö), viszont valahogy most erre támadt ingerem. Nem vagyok kontinentálisreggeli-párti se, inkább a sima gabonapehely + gyümölcs párosítás a nyerő nálam.

És a végére a nap kérdése: kinek mit hozott a Mikulancs? Nekem két új fogat, csak még el kell mennem érte a dokinénihez.

Csinibaba

Még egy film jutott a hétvégére, ez pedig a Csinibaba volt. Majdnem azt írtam, hogy ifjúkorom meghatározó filmje, de hát most se érzem magam éppen öregnek (lélekben pedig egy kisgyerek vagyok továbbra is). Mindenesetre tény, hogy ez a film nagy hatással volt rám anno, a középiskola ötödik évében. Egy helyi tévénél dolgoztam, onnan szereztem meg a zenéjét, amit lemásoltam magamnak - kazettára. Utána napokig, hetekig az bömbölt otthon, szó szerint rongyosra játszottam a szalagot.

A film pedig... Egyszerűen csodás. A Tímár Péter-féle képi világ számomra a mai napig etalon (bár a Zimmer Feri 2-t eléggé lehúzták ebből a szempontból is). Egészséges erotika, Csapd le csacsi, Csinibaba, Zimmer Feri, Vakvagányok... Olyan filmek, amelyeket egytől egyig látni kell.

Ebből a mezőnyből különösképpen kiemelkedik a Csinibaba. Nem tudom megfogalmazni, hogy konkrétan miért - talán azért, mert a gyermekkorom előtti világot mutatja be, talán a kissé átdolgozott, de mindenképpen a kilencvenes évek fiatalsága által emészthetőbb formára hozott régi magyar slágerek miatt, vagy Gálvölgyi sziporkázó játéka miatt, esetleg az abszurd humor tetőpontját közelítő szóviccek miatt. Nem tudom, és nem is akarom megmondani az okát, egyszerűen csak oda vagyok ezért a filmért. A főcím-, és zárózenéért pedig különösképpen.



Hamarosan szakítok rá időt és energiát, hogy erre a zenére készítsek egy videoklipet. Most megjött az inspiráció, és már körvonalazódik a cselekménye is.

2010. december 5., vasárnap

xoxo

Sokszor láttam már ezt a rövidítést, soha nem tudtam hova tenni. Az x-es szavak mindig irritáltak, amióta egyes virtuális közösségek, és valami miatt a buzitársadalom egy bizonyos rétege elkezdte az x-et használni az sz helyettesítésére. Talán túl öreg vagyok (és ezért hatványozottabban jelentkezik az irritáció, ha korombéli vagy esetleg nálam idősebb emberek használják ezeket a szavakat - kis kajla tizenévesekkel szemben elnézőbb az ember), vagy nem vagyok elég toleráns, nem tudom. Viszont különösen sokkoló volt x-eket látni a cukira rövidített szavakban (xavakban), mint a puxcsi és a xeri(zlek). Azt hittem, a xoxo is csak valami hasonló, kutyaütő módon kitalált rövidítés lehet.

Éppen ezért nem értettem, hogy az a kedves blogíró, akit korábban már olvasgattam, ám az írásainak a teljes feldolgozását mostanság kezdtem meg, miért mindig ezt a négy betűt használva köszön el. Aztán megnéztem egy filmet. A filmet. Azt a filmet, amely rádöbbentett arra, hogy minden testi és lelki bajom okozója én magam vagyok. A filmet, amely talán megmutatta a kiutat, a lehetőséget a változtatásra. Nem mellékesen felhomályosított a xoxo jelentéséről.

Köszönöm, Timi!

Foltok

2010. december 4., szombat

Entellektüell

Jesz, jessz, jessssssszzzz! Végre újra eljutottam kajakozni. Ez is olyan, mint a viccben a téli cseresznyeszedés: sapka, sál. Bár sál nem volt rajtam.

Élveztem. Tökegyedül voltam a vízen. Azon a vízen, ahol nyáron egymás hegyén-hátán vannak az emberek, ahol attól kell félni, hogy a motorcsónakok által keltett hullámok beborítják az embert a vízbe. De ma csend volt, béke és nyugalom. Kikapcsolódtam, ellazultam. És főként mozogtam. Meg az agyamat járattam.

Főleg azokon az ingereken, amelyek a héten értek. Nem kevés volt belőlük, és itt most nem csak a tél beálltára, az új fényképezőgépre és a téli kajakozás eddig ismeretlen élményére gondolok. Volt a munkámban is egy-két esemény, és magánéletemben is.

Az előbbiről nem szeretnék beszélni - az utóbbiban az egyik, hogy természetesen a múlt hét csütörtöki kalandom is egy eltűnőművésszé "nemesült". Persze, valahol számítottam erre, így hát nem visel meg különösebben. Pontosabban maga a tény, hogy eltűnt, az nem visel meg. Az viszont nagyon is, hogy már megint naiv picsa voltam, és már megint van valaki, aki vizet prédikált és bort ivott: mennyire bizonygatta, hogy igen, folytatjuk, ismétlünk, találkozunk, stb., aztán mégis eltűnt. Ugyanúgy, ahogy már nagyon sokan. Lehet, hogy az ezen való rágódással éppen én vetítem ki rájuk ezt a viselkedést? Á, ez az elmélet túlságosan távol áll tőlem. Bár a franc tudja, túl gyakran történik meg ez is...

Ennek ellenére nem vagyok magam alatt, hiszen a héten akadt olyan dolog is, ami bőven ellensúlyozta az eltűnőművész tevékenységét. Nemrég egy igen hosszúra sikerült és tartalmas beszélgetésben volt részem, és nem tagadhatom, ez beindította a fantáziámat. Mármint nem a szexuális fantáziámat, még mielőtt valaki félreérti. Egyszerűen arról van szó, hogy ez a beszélgetés rádöbbentett, hogy milyen embert is akarok magam mellé valójában. Egy olyat, akivel legalább ilyen tartalmasakat lehet beszélgetni, aki nem csak kussol vagy hümmög, aki nem a kérdezőbiztost játssza, aki nem csak egyszerű "push" üzemmódban árasztja az információt, hanem ha kell, beszél, de ha kell, aktívan hallgat, figyel arra, amit mondok, reflektál, mer kérdezni, és akinek én is ugyanezt adom. Ez nagyon is hiányzott az eddigi próbálkozásaimból. Ha volt is valaki, akivel tudtam beszélgetni, azok a beszélgetések közel sem voltak ilyen gördülékenyek. Ilyen, intellektuális orgazmushoz közeli állapotot még ő se tudott elérni nálam, aki miatt október-novemberben magam alatt voltam, de még az a lány se, akit már oly sokszor megemlítettem itt.

A beszélgetéshez, a beszélgetőpartneremhez pedig ráadásként egy olyan személyiség, olyan kisugárzás tartozott(-zik), hogy amikor elköszöntünk, csak mosolyogtam kívül és belül is, és azt mondtam, hogy igen, enkimas, összeteheted a két kezed, és hálát adhatsz a sorsnak, ha valaha találsz magad mellé ilyen embert.

Bár ezek után a párkeresés talán még nehezebb lesz, mint amilyen eddig volt, de valahogy mégsem ezen negatívkodok most. Sokkal inkább hálával gondolok arra az emberre, aki akaratlanul is ráébresztett arra, hogy mennyivel több lehet két ember között, mint amit eddig kerestem.

Pesszimista

2010. december 3., péntek

Költöztetés

Azt hiszem, ismét egy nagyberuházás előtt állok. Vennem kell egy nagyobb autót, ha ez így megy tovább. Nemrég költözött ugye a kis család (ami most már nagycsalád) a B22 ojjettumból a T5 ojjettumba. Tegnap meg Rion úrfit kellett költöztetni a nemannyirabelvárosból a belvárosba (természetesen a közismert szórakozóhely tőszomszédságába, hogy ne lehessen kifogás az, hogy "túl messze van, nincs kedvem békávézni"), csaknem gáznemű jelleggel viselkedő (gy. k. kitölti a rendelkezésre álló teret) szatyrokkal. Ráadásul a nagycsalád hamarosan egy olyan út elé néz, ahova tavaly is én vittem őket - ezúton jelezném, ha megint széthullik a szekér, akkor tartaléknak talán itt leszek. Igaz, azóta egy pocaklakó előbújt, tehát kicsit komolyabb logisztikai tudás kell majd hozzá. Mondjuk kettőt fordulunk, hogy olcsó legyen, és én is friss, üde és kipihent legyek a végére.

Legalább olyan kipihent, mint tegnap, amikor végre 3 háztömb körüli kanyar után találtam egy parkolóhelyet (szemfüles voltam, láttam, hogy egy kislány letakarítja épp az autóját, megvártam, míg végez, és beálltam a helyére). Hiába, belváros...

Öcsi egyébként jó helyre került: végre megszabadult a kedves lakótársától, az új lakótársai pedig példamutató viselkedésükkel terelgetik majd az élet göröngyös útjain. (Ezt a mondatot felírom valahova, olyan gyönyörű lett.) Egyikükkel találkoztam is (így lett ez egy újabb mini-blogtalálkozó), röpke néhány órás, kellemes, tartalmas, izgalmas beszélgetés kerekedett a találkozóból. Ezúton is szeretném kifejezni örvendésemet a cseresznyének és reményemet a jövőbeli hasonló beszélgetések megtörténtére.

2010. december 1., szerda

2010. november 28., vasárnap

Galambászoknak

Avagy, ahogy a dán királyfi elmélkedett vala: to bi or not to bi? That is the question.

Emlékszem a kezdetekre: 2003. január 2-án volt az, amikor először maradtam kettesben egy férfiúval azzal a célzattal, hogy nem csak beszélgetünk. Arra is emlékszem, hogy megbeszéltük, lesz még ilyen, de én megijedtem magamtól. Talán egy kicsit tőle is, mert a megbeszélt diszkrét sms helyett az jött tőle, hogy "Hiányzik a fiúszex. Neked?". Az is megvan, amikor másnap reggel a tükör előtt állok, és leköpöm a tükörképem.

Egy hazugsággal ráztam le azt a srácot, azt mondtam neki, hogy hónapokra külföldre utazom, pedig csak pár napra mentem. Aztán amikor évekkel később újra kerestem volna, hogy bocsánatot kérjek tőle, már nem tudtam elérni...

A második sráccal még több történt. Néhány nap alatt teljesen szerelmes lett belém, de én akkor nagyon féltem attól, hogy szerelmes leszek. Akkor még azt hittem, biszexuális vagyok, és nem tudtam volna szerelmes lenni egy fiúba. Azt egy lánynak tartogattam. Annak, akivel majd leélem az életemet, akivel házunk és gyerekünk lesz.

2005-ig próbálkoztam is lányokkal. Sokkal kisebb sikerrel, mint fiúkkal, de próbálkoztam. Volt köztük egy anyuka is, aki a férje mellé keresett némi izgalmat - és erre nagyon nem vagyok büszke, hogy velem is csalta a férjét. Viszont olyan szinten szókimondó és őszinte volt a kapcsolatunk, hogy teljesen spontán módon következett be ez is. Azóta elvált a férjétől, és időnként még mindig találkozunk, igaz, mindenféle szexuális tevékenység nélkül tesszük ezt. Már csak azért is, mert tudja rólam, hogy a fiúkat szeretem.

Szóval, igen, már öt éve nem volt senki. Mármint nő.

A csütörtök éjszakám viszont egy biszexuális fiatalember miatt volt rövidke és alvásban szegény. És elgondolkoztam. Lehet, hogy nekem is úgy kéne csinálnom, ahogy neki? Lehet, hogy nekem se kéne kizárni a nőket teljesen az életemből? De mi van, ha szerelmes leszek egy nőbe, éveket együtt töltünk, és egyszer csak megszólal a farkam, hogy neki most egy pasi kell? Járjak félre? Kalandozzak? Félreértés ne essék, most is leginkább csak az jut (ide sorolom a párkapcsolati próbálkozásokat is), lásd csütörtök este. De most egyedül vagyok. Ha lenne valakim, milyen lenne már félrejárni? Nem csak erkölcsileg (bár magamat ismerve elég nehéz lenne azt megélni), de mindenféle nyavalyák is kísér(t)ik az embert kalandjai során, és ilyenekkel veszélyeztessem éppen azt, akit szeretek? (És ez független attól, hogy akit szeretek, az milyen nemű.)

Ráadásként jött a péntek este. Sokminden történhetett volna, ha egy kicsit nyitottabb vagyok. De nem voltam.

Na és ő is, akiről még nyáron írtam. Aki küldte a jeleket, de nem léptem, mert nem léphettem. Nem akartam, hogy rám vesztegesse az idejét. Pedig lehet, hogy csak el kellett volna mondanom neki, és megértette volna...

Ez a másik: ha lenne is egy nő, elmondjam neki, hogy mindkét nem játszik?

Játszik egyáltalán mindkét nem?

To bi or not to bi?

2010. november 27., szombat

Kóma

Ez a mai a második napom, amelyiken csak úgy nézek ki a fejemből, mert egyszerűen teljesen be vagyok lassulva. Az elmúlt éjszaka egy kolléganőm születésnapját ünnepeltük a belvárosban. 11-kor, amikor elénekeltük neki Halász Judit néni helyett a Boldog születésnapotot (ez de szarul hangzik így megtárgyiasítva), akkor láttam, hogy esik az eső. 1-kor jöttem el, akkor meg már a hó esett. Szakadt. Taxit akartam hívni, a tökömnek se volt kedve éjszakai buszozni, de a taxitársaságnál vagy foglalt volt a vonal, vagy nem vették fel a telefont. Elsétáltam (csúszkáltam) a Deákra, közben folyamatosan próbálkoztam, sikertelenül. Beálltam az éjszakai busz megállójába, de nem jött a busz, cserébe viszont lefröcskölt latyakkal egy autó. Viszont nagy nehezen végre sikerült taxit rendelnem, úgyhogy gyorsan hazaértem. Már 2-re.

Otthon meg aztán csak lezuhantam az ágyra, és aludtam. Akkor már 19 órája voltam ébren (including egy intenzív squash-ozás, amitől csak ma lett igazán izomlázam, de persze már tegnap jól leszívta az akkor már nem létező energiáimat), és mindössze 4 óra alvás után. Na igen, az előző éjszakám se az alvásról szólt. Nagyon nem. De nagyon kellett már az is. :P

2010. november 26., péntek

Jövőtlenség?

Idézet innen:

Quo vadis, Magyarország?

A DeDi benyomása az, hogy a kormány hazardírozik. Felismerhető, hogy a költségvetést nem szeretnék elengedni. Feltételezhető, hogy a támogatói bázist nem szeretnék elveszíteni. Ám ezen túlmenően nem látunk semmit. Korábban mindig azt sejtettük, Orbán Viktor azok közé a politikusok közé tartozik, akik hosszú távon gondolkodnak. Akik lépései előző lépéseikből következnek. Kezdünk elbizonytalanodni.

Ebben a pillanatban azt merjük feltételezni, hogy a Fidesznek és vezetőjének nincs képe arról, milyen legyen Magyarország 2014-ben. Hogy keresztény és magyar, amelyet új, egypárti alkotmánnyal ajándékoznak meg, az világos. De ezenkívül minden homályban van.

Ha fékek és ellensúlyok nincsenek, semmi más sincs, csak az önkontroll. Voltak pillanatok, amikor abban bíztunk, ha a legdurvább – eufemizmussal: kiemelten fontos – intézkedéseket meghozzák, ha a tűzoltó döntéseken túl lesznek, leállnak, és elcsendesedik, aminek el kell csendesednie. Újabban kételyek gyötörnek bennünket. Miért állnának le? Megvilágosodásuk lesz? Már-már attól tartunk, Magyarország soha többé nem lesz normális, élhető, barátságos ország, amelyet tehát felkészült, kompetens vezetők irányítanak.

Nemcsak az ember, az elemző is olyan, hogy bizakodik a legvégsőkig. Hogy miért és miben, maga sem tudja. Hiszen biztató jelek egyszerűen nincsenek, és kész. Az előző kormánypártok sem buktak meg elég régen ahhoz, hogy bármelyik DeDi-munkatárs is visszatérésükre várjon. Négy hosszú év is kevés lenne ehhez. Úgyhogy most az van, hogy nincsen semmi. Szomorú ez szegény árva hazánkra nézve.

Hát ezek után legyek optimista?

2010. november 25., csütörtök

Nekemezmostnagyonkell

Nyögdíj

Csak egy aprócska gondolat fogalmazódott meg bennem a tegnapi bejelentések kapcsán. Illetve kettő. Az egyik az, amit egy Kevésbé Szeretett Miniszterelnök mondott valamikor réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban: el lehet innen menni. Ha ez így megy tovább, akkor kicsit változtatni kell ezen a mondaton: el kell innen menni. Ha nem is nekünk, a pénzünknek mindenképpen.

A másik gondolat pedig az, hogy remélem, Hőn Szeretett Ártunk és Ormányunk Bölcs Vezére is felköszöntötte tegnap névnapja alkalmából a Jobb Kezét.

- Hogy vagyunk, hogy vagyunk - tréfálkozott Rákosi elvtárs.
- Jól vagyunk, jól vagyunk - tréfálkoztak a parasztok.

ÁPDÉT
biló:

Gondolkodás a lehetséges lépésekről:

1. Nem teszek semmit, tehát államos nyugdíjas leszek: elveszik a pénzem, bemegy a Nagy Közös Feneketlen Zsákba, és Szolidáris Elvtárs lesz belőlem. Bedől a nyugdíjrendszer, és nem, hogy 30% nyugdíjat nem kapok, de még örülhetek, ha nem kell fizetnem.

2. Teszek valamit, és nem szolidarítok, tehát kiközösítem magam. 4 év múlva választás, amikor majd valaki más jön, és mindent visszacsinál. Vagy nem, mert neki is kényelmes, hogy van pénze. Cserébe a végeredmény ugyanaz, mint az 1. pontnál, de legalább 4,5 millió forintom (hevenyészett számításaim szerint kb. annyi van eddig) és kamatai meglesznek. Vagy nem, mert közben a pénztár is bedől, és ugye garanciaalap már nem lesz.

Talán nem meglepő, hogy egyik változatban se hiszek igazán. Abban kezdek hinni, hogy "ha mégegyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni". Ez pedig azt jelenti, hogy a jövőbeni megtakarításaimat nem forintban kell eszközölni.
Legfőképpen pedig nem magyarországi bank által vezetett bankszámlán.

2010. november 24., szerda

Névnap

Ma van Emma névnapja. Ugye senki nem felejtette el megköszönteni a jobb kezét? Vagy a balt, kinek-kinek ízlés szerint.

2010. november 19., péntek

Fehérlófia

A héten két egymást követő napon is találkoztam a herceggel. Az ebédlőbe mentem le a szokásos délután fél hármas utánpótlásra, amikor ott volt, teljes valójában. Ebédelt. Nem volt alatta a fehér ló, de biztos csak kint hagyta a parkolóban.

Nagyon megnéztük egymást mindkétszer. Aztán tegnap nem láttam. Ma otthoni munka lesz, úgyhogy megint nem látom. Remélem, a hétfő nem lesz eseménytelen.

2010. november 17., szerda

Elgondolkodtató

Tegnap este moziztunk Öcsivel. Jut eszembe! Boldog névnapot! :)

Szóval, tegnap este moziztunk. Ezt néztük meg:



Néhol vontatott volt kicsit a film menete, na és egy seggel végigülni közel két és fél órát (plusz a negyed óra reklám és filmajánló az elején) általában eléggé nehezemre esik. Nem akarom pontozni a filmet, megtették helyettem mások, viszont úgy érzem, mindenképpen jó választás volt éppen ezt megnézni. Nem csak a helyszínek miatt, még kevésbé a tipikus halivúdi fordulatok miatt, de a mondanivalója miatt annál inkább. Nem egy akciódús hipercsodafilm, nem egy végigröhögős vígjáték, hanem egy elgondolkodtatóan útkeresős történet. Kicsit magamat is láttam benne.

Amikor kijöttünk a teremből, Öcsin nagyon látszott, hogy mennyire átélte az egészet, mennyire a hatása alatt volt. Rajtam kevésbé látszott, engem inkább a metrón ért utol a hatás. Segített egy kicsit rendbe tenni a dolgokat a fejemben.

2010. november 14., vasárnap

Kiábrándultság

Azt hiszem, ez volt az utolsó dolog, ami végérvényesen átbillentett a holtponton. Megtudtam valamit róla, amit nem szeretnék ide leírni. Tökmindegy, miért, ez legyen az én titkom. Mindenesetre egy olyan dologról volt szó, ami épp eléggé seggbe tudott rúgni ahhoz, hogy ne akarjam már visszafordítani a visszafordíthatatlant.

Egyébként a rómeós ismerkedések is elég szépen alakulgatnak. Eddig inkább kényszerből és unott pofával, most már inkább az új iránti nyitottság lelkesedésével.

Mindjárt vége a hétnek, és kezdődik egy újabb. Holnap újra megyek úszni. Kicsit elhanyagoltam az utóbbi időben. Kedden squash, masszázs, és mozi Öcsivel, szerdán fogorvos és megint úszás, csütörtökön lehet, hogy lazítok, pénteken és hétvégén viszont kajak (esetleg bringával kombinálva). Kicsit elengedtem magam az utóbbi időben, és visszajött egy-két kiló. Igaz, nem vészes, de nem akarom hagyni, hogy pingpongozzon.

Meg lehet, hogy hétvégén lesz egy kirándulás Debrecen környékére, síndöcögényeket nézni és hallgatni, amíg még lehet...

2010. november 13., szombat

Száz

Hamarosan kezdődik az "őshaza" környékén lévő vasútvonal újabb szakaszának felújítása (majdnem azt írtam, hogy felállítása - hülye Freud). Mivel itthon vagyok, és hétközben híreket kaptam a kedvenc mozdonytípusom egy példányának ittlétéről, elmentem körbenézni. Sajnos nem volt már itt. Pedig bejártam érte a környéket. Annyira, hogy még az ő őshazájába is ellátogattam. Elmentem a házuk előtt.

Tudom, nem vagyok normális. Az a helyzet, hogy tényleg nem. Azok után, ami történt, más menekülne, és eszébe se jutna kapcsolatot keresni vele. Igazából én se fogom közvetlenül keresni, de meg ne kérdezze senki, hogy ilyen indirekt módon miért keresem mégis vele a kapcsolatot. Különösen azok után, hogy már újabb randikat szervezek magamnak, és Norvégiában is történt egy s más... :$ Mindenesetre még mindig úgy gondolok rá, és kudarcként élem meg a dolgot. Kudarcként, mert azt hittem, egy ilyen kihívás nem visel meg. De hát rá kellett jönnöm, ez itt nem a My fair lady, ahol teljesen át lehet változtatni egy embert. Még akkor is kudarc ez, ha a személyisége pozitív irányba fejlődik a köztünk lévő konfliktusok hatására, és ennek a pozitív személyiségfejlődésnek a babérjait azért valaki más le fogja aratni...

Mellékesen ez itt a századik bejegyzés. Gondolkodtam, hogy mivel is lehetne méltóképp megünnepelni az úr szent titkait (azt majd holnap, a családi emlékmisén) ezt a jeles eseményt, de igazából nem tudok jobbat, mint azt a zenét, ami bemutatja utazó-útkereső énemet:



Az a baj, hogy megint kezdem érezni motivációm vesztét. Így hát nem tudom, milyen ütemben fognak érkezni a jövőben a bejegyzések. Azt viszont nem akarom írni, hogy vége, mert nem hiszem, hogy abba tudom hagyni. Rosszabb ez, mint a heroin (bár az utóbbit még nem próbáltam).

2010. november 12., péntek

Ezmekkoramár



És az egészet visszafelé énekelte fel a tschaj. Meg a klipet is visszafelé forgatták le Super8-ra. (Angol változat itt. Az se rosszabb ám.)

Csodálatos

Remek. Nagyszerű. Fantasztikus. Hihetetlen.

Ez itt. Pontosabban a kommentek.

1. Nem értem, mi értelme van büdösköcsögbuzizni. Élni és élni hagyni - ez egy teljesen ismeretlen fogalom egyeseknek?

2. Örülök, hogy ti nem így fogadtátok.

3. Don't feed the troll.

2010. november 11., csütörtök

Retro

Mostanában sokszor hallgatom a Sztár FM-et az autóban. Sokkal többször, mint a Rádió 1-et, pedig az elmúlt egy évben inkább az volt a menő nálam. Ehhez képest ez most egy erős váltás.

(Picsába, de rég gépeltem ezen a billentyűzeten, nem győzöm javítani a hibákat.)

Ma reggel, amikor épp fülszőrtelenítésre (kuuuuurvára fájdalmas) mentem az egyik lézeres csodahelyre, szintén a Sztár FM szólt. Egészen konkrétan ez:



Eszembe jutott persze, akinek eszembe kellett jutnia, de amint véget ért a szám, továbbléptem én is. Nem kavart fel különösebben. Viszont eszembe jutott Rion is, akinek mostanság szintén kijutott a jóból. Gondolkodtam, hogy mit kellene írnom neki, aztán meghallottam azt a részt, hogy:

"Mostanában annyi mindent mondanak terád,
Vigasztal a sok kedves barát.
Nem tudják, hogy mi újság van nálam,
Nem tudják, hogy bármi történt, semmit meg nem bántam."

Ahogy én is ezt érzem most a lezárt dolgok kapcsán, nyilván ő (mármint Rion) is biztos ezt érzi az exével kapcsolatban, nem kell, nem szabad lázítani.

Hmm... Érdekes. Megnéztem a fészbúkot, és az egyik ismerősöm épp egy ilyen Csernus-idézetet talált: "Én azt gondolom, az erő mindig ott kezdődik, ha valaki ki meri mutatni, ami fáj, és soha nem ott, amikor valaki azt mutatja, hogy milyen rezzenéstelen arccal bír ki mindent." Ezek szerint mi nagyon erősek vagyunk. :)

Na de ne zárjuk ilyen borongósan ezen a szép napon ezt a bejegyzést. Ezt már a fülszőrtelenítés után hallottam a rádióban, és megadta a jófajta alaphangulatot a mai napra:

2010. november 10., szerda

Reptériagymenés

Ülök a reptéren. Nézek ki az ablakon. Esik a hó. Rám tör egy érzés. 14 éves korom óta minden évben érzem ezt, amikor az első igazi havat meglátom. Nem tudom, mi ez, de jó nagyon. Olyan, mintha szerelmes lennék. Csak nem tudom, kibe. Vagy nem is tudom. Olyan furcsa ez az érzés. Mintha mindennek vége lenne, és mégis minden most kezdődne el. Egyszerre fáj és boldogsággal is tölt el. Nem is lehet szavakba önteni. Érezni kell. Örülök, hogy érzem. Pedig lehet, hogy jobb lenne nem érezni?

2010. november 9., kedd

Tábornok

Vezetéknevén Tél.

Megérkezett a kis mocsok, és fitogtatja az erejét. Itt épp vízszintesen esik a hó. Mindenki nyafog, hogy milyen hideg van otthon (mármint nekik otthon), én meg vigyorogva mesélem, hogy én otthon pénteken és szombaton 20 fokban kajakoztam. Ők meg nem hiszik el, pedig de.

A nagy kajakos kolléga meg nincs itt, tréningel. Pedig elhoztam magammal a Sipre katalógust, hogy megmutogassam, milyen hajócskával is lapátolok mostanság.

Majdcsak túlélem valahogy. Holnap indulok haza. "És ezt nyugodtan veheti fenyegetésnek." Aki kitalálja, hogy honnan való az idézet, az jelentkezhet a pici piros hangszóróért.

2010. november 7., vasárnap

Hüjjevicc

- Melyik ország fővárosában nincs semmilyen csoportosulás?
- Norvégiáéban.
- Miért?
- Mert ott az emberek, mielőtt összejönnének, már Oslo-ban vannak.

Bocs. Mindenkitől. Ezt most nem hagyhattam ki. Üdv innen.

2010. november 6., szombat

Namégegy

Hát az úgy volt, hogy tegnap egy kicsit korábban eljöttem melóból, és kimentem megint kajakozni. Rendesen elfáradtam. Mire kiszálltam, remegett mindenem. Gyakrabban kell ezt csinálni, hogy formában maradjak. Ennek örömére kimegyek ma is.

Evezés közben láttam egy-két jó példányt. Olyan átizzadt, mindent megmutató pólósosat. Az egyikkel meg is néztük egymást, ő lopva, én kevésbé lopva. :) Hát kérem, ilyen ez a szeláví.

Este meg átjött egy kollégám, kicsit iszogatni. Vettünk egy üveg gyógynövény-kivonatot (zöld üveges, szarvas van az elején, feje fölött egy kereszttel, a kivonat neve pedig gót betűkkel van ráírva), rendeltünk pizzát, és elkezdtük a búfelejtést. Igazából nem nagyon ment, valami miatt nem esett olyan jól a Jäger, mint szerettem volna, így fejenként három felesnél meg is álltunk.

Viszont beszélgettünk tovább, és úgy alakult, hogy most már ő is azon kevesek közé tartozik, aki mindent tud. Jobb ez így, hogy neki se kell már fodrász csajt hazudni a fodrász fiú helyett. :)

2010. november 4., csütörtök

Szekszuálmítingz

Enyhén bearanyozódott a napom a sziporkázó szexuális angol és nem csak angol humor hatására. Szösszenetek:

1.
Tárgyalópartner úgy köszön, hogy "jó napot", amit én nem értek, mert angolra van hangolva a fülem, aztán leesik, de sebaj. Kollégájának elmagyarázza az általa ismert magyar mondatokat: jó reggelt, jó napot, jó estét, szép segg. Bár az utolsóról igazából nem tudja, hogy mit jelent, de amikor itt volt minálunk, megtanították rá. Mikor elmagyarázom, hogy tulajdonképpen ez azt jelenti, hogy nice butt, akkor kitör a röhögés, és megbeszélik, hogy akkor ezt nem illik minden szituációban használni.

2.
Műszaki rajznak csak erős jóindulattal nevezhető vázlatok kerülnek a táblára, és a rajzoló mellékesen megjegyzi, hogy hát igen, ezek itt úgy tűnnek, mintha női mellek lennének, de nem azok. (Bele se merek gondolni, hogy ez a fickó vajon mit látna a Rorschach-teszt ábráiban.)

3.
Különféle csőtisztítási metódusokról beszélgetünk, az egyik ezek közül a gázzal vagy levegővel történő kifúvatás. Ezt nem akarják alkalmazni a tárgyalópartnerék, és ezt így adják elő: "You know, enkimas, this blowjob is not safe and does not fit our purpose.". Aztán leesik neki, hogy ez nem teljesen az, amit mondani akart, belevörösödik, én meg fuldoklok a röhögéstől (illetve annak visszatartásától).

Az már csak hab a tortán, hogy a hazainduláskor a felszállás előtti gurulásnál a kapitány úr közölte, hogy kicsit eltérünk majd a szokásos felszállási eljárástól, mert rövid a kifutó, és esett az eső is, úgyhogy a fékeket majd akkor engedik ki, amikor a hajtóművek már majdnem teljes teljesítményen dolgoznak. Szóval készüljünk egy sportos indulásra. Úgy is lőn, és kaptunk egy kisebb hátba rúgást. Mondjuk, a 737 még így is egy szelíd jószág volt, a Tu-154-essel anno mindig így indultunk, és az nagyobbat rúgott.

De a lényeg akkor is az, hogy újra itthon vagyok, és immár 158 leszállás van a hátam mögött.

2010. november 3., szerda

Beszarááááás

Na, most éppen az van, hogy itt vagyok a nagy ködös Albionban. Illetve nem tudom, hogy Skócia is Albionnak számít-e, vagy az csak Anglia, de itt vagyok. Skóciában. Egy tengerparti városban, ami talán ma már nem is létezne, ha nem lenne olaj az Északi-Tenger alatt.

Na szóval, úgy alakult, hogy megérkezésem után lementem a bárba enni egy hamburgert, mert már éppen kezdtem behorpadni. Kicsit furcsa volt a báros lányka akcentusa, de nem foglalkoztam vele különösebben. Aztán jött egy másik vendég, és nagyon furcsa volt a lányka akcentusa, olyan... magyaros. Egyszer csak feltűnt egy kollégája, és elkezdtek magyarul beszélgetni. Nálysz.

Kaja után kicsit csacsogtam velük, aztán elvonultam a szobámba dolgozgatni (ööö... igen, azt is fogok mindjárt).

Hát kérem, nó komment. Világnyelv a miénk, erre egyre több bizonyítékom van.

2010. november 2., kedd

Insomnia



Éjfélkor még nem aludtam, fél 5-kor meg már újra ébren voltam. Nyilván az óraállításnak is van ehhez köze, de van valami más. Valami, ami sokkal jelentékenyebb, mint az az egy órácska, aminek a többszörösét is elviselem repülőútjaim során.

Tegnap újra találkoztunk. Már az autópályán voltam, útban Pest felé, amikor kaptam tőle egy SMS-t. Visszafordultam, elmentem érte. Az első 10 percben elmondta, hogy sokat gondolkodott a helyzeten, és belátta, mekkorát hibázott. Mire újra az autópályára értünk, már a combján volt a kezem, fogtuk egymás kezét. Az M0-on hozzám bújt. Megkérdezte, hogy része lehet-e az életemnek, azt válaszoltam, hogy szeretném, ha az maradna. Majdnem elbőgtem magam, olyan jó volt újra vele.

Aztán amikor meg akartam csókolni, elhúzta magát. Amikor befordultunk az M0-ról a város fele, közölte, hogy igazából csak barátilag gondolta. Ott és akkor megtört a varázs. Megkérdezte, hogy nincs-e bennem tüske emiatt, én pedig őszintén és szomorúan elmondtam neki, hogy de, igenis van, azok után, hogy újra hozzám bújt, és fogtuk egymás kezét, nem gondoltam volna, hogy csak barátként gondol rám.

Szó szót követett, és ugyanott voltunk, ahol azon a csütörtök estén, amikor köszönés nélkül eljöttem tőle. Ugyanaz a nóta ment: én nem értem meg őt, és ha ő támad, akkor nekem nem támadnom kéne, mert az csak olaj a tűzre. Szerinte inkább nyelnem kéne kettőt és jópofizni. Szerintem meg inkább úgy kéne viselkednie, hogy ne kelljen kettőt nyelnem.

Azt mondta, igazából maga se tudja, hogy mit akar, mert nagyon jó velem, még talán nem is volt olyan ember, akivel ennyire elemi erővel törtek rá az érzések, mint velem, ugyanakkor van valami, ami visszatartja, mert én mindig úgy viselkedek, hogy amikor fordulóponthoz érkeznénk, és úgy érzi, hogy igen, mindent bele, akkor valamit mindig elrontok. Igen, én.

A végén annyira elegem lett a vádaskodásából, hogy megkértem, szálljon ki az autóból (ekkor már ott voltunk a mekinél, ahol meg akart állni kajálni, és ami 10 percre van onnan, ahol lakik - még csak geci se voltam, hogy a város másik felében kértem meg erre). Kurvára ideges voltam, csikorgó kerekekkel és a dudára tenyerelve húztam el.

Fél perc múlva, amikor kiment a gőz, visszafordultam, és beálltam a meki parkolójába. Amikor kijött, szóltam neki, hogy üljön be mellém. Beült. A vállára borultam, és sírtam, mint egy kisgyerek.

De hiába volt minden. Újra csak az jött elő, hogy mennyire nem értem meg, mennyire nem vagyok empatikus hozzá, miközben ő mennyire megérti az én érzéseimet. Én már csak hallgattam, mert bármit szóltam volna, csak támadás lett volna a szemében. Nem számított, hogy azért mentem vissza, mert rendezni akartam a helyzetet. Nem számított, hogy beült mellém, mert rendezni akarta a helyzetet. Csak fújta továbbra is a magáét. Aztán kiszállt, és elsétált.

Csak ültem dermedten a kocsiban, és néztem a meki sárgás-koszos falát. Megszűnt létezni a külvilág. Aztán még egy utolsó kísérletet tettem, elmentem a házukhoz, és megvártam az ajtó előtt. Nem volt értelme. Azt mondta, hogy ezek után nem akarja már...

2010. november 1., hétfő

Nektek

akik már régóta hiányoztok az életemből, akik nélkül üresebb és szürkébb a világ. Neked, mama, aki már 5 éve nincs velünk. Neked, papa, aki 7 éve hagytál itt bennünket. Neked is, fater, mert akár hiszed, akár nem, nagy űrt hagytál magad mögött 11 éve. És végül neked is, öcsém, akinek csak 2 óra adatott meg ebben a világban. Hiába nem ismerhettelek meg, mégis megváltoztattad az életemet 30 éve.