Pontosan nyolc éve történt. Az életem kezdete után 24 évvel, 8 hónappal, és egy nappal.
Ennyi idős voltam ugyanis akkor, amikor először megtörtént valami olyasmi, amitől az elvakult homofóbok csak hülye buzinak tartanának. Természetesen nem egyik pillanatról a másikra történt a dolog. Már általános iskola legvégén is fantáziáltam arról, hogy milyen lenne eljátszani egy-két osztálytársammal - persze nem léptem semmit, pedig talán ez volt az az időszak, amikor mindenféle következmény nélkül megtehettem volna szinte bármit. A középiskolában is megnéztem őket a gyakorlatok és testnevelés órák előtt/után az öltözőben, de ekkor sem történt semmi. Elhessegettem a gondolatot magamtól, én is elvakult homofób voltam. Nem akartam buzi lenni.
Szerelmes (?) is lettem egy lányba. 19 éves koromtól 5 éven át csak őt kerestem mindenhol. Annyira es(z)etlenül, hogy 2 évig még csak megszólítani sem mertem. Aztán megszólítottam és nem történt semmi. Egy évvel később elmentem meglocsolni, és onnantól kezdve hamarosan mindennapossá váltak a találkozóink. Persze továbbra se történt semmi, illetve csak annyi, hogy nyár végére összejött egy másik fiúval. Teljesen összetörtem.
Két év szenvedés következett: vártam a csodát. A csoda persze nem jött. Kezdtem feladni. Lefeküdtem az első nővel, aki szembe jött velem. 24 évesen, egy számomra teljesen jelentéktelen valakivel veszítettem el a szüzességemet. A teletextes sms-chaten ismertem meg. Azon a chaten, ahol volt egy fiúszoba is, ahonnan eleinte fujjogva kapcsoltam el. Később egyre kevesebb fujjogással váltottam oldalt, és egyre több időt töltöttem ott.
Pár hónappal később a fővárosba költöztem. Élveztem a szabadságot, a függetlenséget, de nem szerettem a várost. Nem tudtam megszokni a tömeget, az emberek mentalitását. Ugyanakkor imádtam a lehetőségeket, amelyek itt vártak rám.
November elsején találkoztam a lánnyal. Elmondtam neki az érzéseimet. Megegyeztünk, hogy nem találkozunk többet - ő a kapcsolatát féltette, én pedig attól rettegtem, hogy összeomlok, ha minden marad a régiben.
Aztán megláttam egy üzenetet a falon. Fiatal srác kipróbálná szintén kezdővel. Írtam neki. Válaszolt. Beszélgettünk, beszélgettünk, terveztük a találkozót.
Sosem láttam. Meggondolta magát. Azonban nem én voltam az egyetlen, aki írt neki. Volt még egy 29 éves srác, akivel elkezdett üzeneteket váltani, és megkérdezte, hogy megadhatja-e a számomat neki. Belementem.
Egy szép vasárnap estén, amikor éppen az IC-n robogtam Pest felé, és éppen egy másik lány ült velem szemben - az a lány, akit már egy ideje figyeltem -, kaptam egy sms-t. Ő volt az. Attila. Üzenet üzenetet követett, és egy órával később már arról szólt a párbeszéd, hogy mikor találkozunk. A Deák téren vártam a metrót, amikor azt mondta, hogy inkább mégse menjek most, mert nem tud elszakadni - a barátnőjétől...
Így hát szomorúan hazamentem az albérletbe. A beszélgetést folytattuk, és terveztük a találkozót. A következőt én mondtam le. Megijedtem. Végül január másodikán láttam meg élőben is. Kicsit meg voltam fázva, de nem volt pofám lemondani azt is.
Furcsa volt. Idegen volt az érzés, hogy egy fiúval készülök meztelenre vetkőzni. Nagyon meg voltam szeppenve, fogalmam sem volt, mit tegyek. Szerencsére ő kezdeményezett, így nem telt kínos hallgatással az este - másodszor is elveszítettem a szüzességemet.
A másnapot borzasztó volt elviselni. Leköptem magam a tükörben.
Ez volt az utolsó találkozásunk. Megegyeztünk, hogy lesz még folytatás, azt kértem tőle, hogy valami diszkrét, semleges üzenettel keressen. Ehhez képest egy olyan üzenet jött tőle pár héttel később, hogy "Hiányzik a fiúszex. Neked?". Nem éppen erre számítottam diszkrét üzenet címszóval... Szerencsére nem lett probléma belőle. (Milyen probléma is lett volna? Nem volt senki, aki megnézhette volna helyettem azt az üzenetet.) Nem voltam Pesten, így nem találkoztunk. Később sem: leráztam azzal az ürüggyel, hogy pár hónapra külföldre megyek, pedig csak pár nap volt. Megérezhette, hogy nem írok igazat, mert azt válaszolta, hogy ne játsszak az emberekkel. Igaza volt.
Közben lett egy barátnőm. Talán két vagy három hetet voltunk együtt, nem emlékszem pontosan. Szakítás után volt egy átizgult hétvégénk, amikor gondolkoztam a lehetséges forgatókönyveken. Ha akkor belőlem apa lett volna, akkor minden bizonnyal most már elvált ember lennék, 2-3 trónörökös után fizetendő gyerektartással - és a lelki teherrel, hogy sajátomon kívül 3-4 ember életét tönkretettem. Azt hiszem, hálát kell adnom a sorsnak, hogy nem így alakult.
Nyáron, amikor visszajöttem a nagy távoli Oroszországból, találkoztam Gáborral. Sétáltunk egyet a Duna felett, majd hazakísértem. Ott, Békásmegyeren üldögéltünk a padon, és ő fel akart hívni a lakásába. Féltem, nem akartam felmenni. Tudtam, ha felmegyek, akkor történni fog valami visszavonhatatlan. Győzködött, hogy menjek, nem lesz semmi, amit nem akarok, felnőtt emberek vagyunk. Biológiailag valóban azok voltunk: ő 22, én 25 éves. De fejben akkor még egyikünk se volt igazán érett.
Nem csoda hát, hogy mégiscsak történt egy s más. Ekkor veszett el harmadszor a szüzességem. Utána többször is nála aludtam. Bár csak néhány hétig tartott a dolog, mégiscsak vele éltem át az első kapcsolatomat.
Egy reggel, amikor épp elkísért dolgozni, kaptam egy telefont otthonról, hogy mindenképpen menjek haza, mert nagyapám már csak engem vár, mielőtt itt hagyja ezt a világot. Még el tudtam tőle köszönni.
Gábor énekelni tanult, és épp akkortájt volt egy koncertje. Az egyik dalt nagyapám emlékének szentelte. Ma ezzel le lehet venni a lábamról, akkor még nehezteltem rá emiatt, bár nem mondtam neki. Mégsem esett jól, mert még harcoltam magam ellen, és nem akartam, hogy pont egy buzi énekeljen nagyapámért. Pár nappal később szakítottunk. Nem akartam, hogy az a világ (ez a világ) magába szippantson. Nem akartam tovább egy meleg kapcsolatban lenni. Nem akartam elképzelni az életemet egy fiú oldalán. Családot akartam, feleséggel, gyerekekkel...
Aztán jött egy kolléganő. Ő volt az első, akinek elmondtam, hogy bizony én már fiúval is voltam. Összejöttünk ennek ellenére. Vagy talán éppen ezért. Vagy talán éppen azért, mert akkor éppen válságban volt a kapcsolata a párjával. Nem tartott sokáig, pár hónap múlva választott: visszament a régihez. Nem kockáztatott, hiszen a levegőben azért benne volt, hogy nekem nem Gábor volt az utolsó fiú (sose vallotta be ugyan, hogy ezért - de nyilvánvaló volt).
És valóban nem ő volt. Igaz, utána egy év telt el, mire újra találkoztam valakivel. Azután pedig újabb fél év. Közben volt egy-két lány, kisebb-nagyobb hisztérikák, akikkel nem volt egyszerű.
2005-től aztán nem túl nagy elánnal ugyan, de kalandoztam, próbálkoztam. Negyedszer is elveszítettem a szüzességem. Aztán kimentem fél évre a tengerentúlra, de ott furcsamód nem sok minden történt. A semminél persze több, de ahogy most sem, akkor sem az határozta meg az életemet, hogy randiról randira járjak.
Aztán hazajöttem. 2006-ban belevetettem magam az élet sűrűjébe. Egy évvel később szerelmes is lettem egy fiúba, aki nem lett szerelmes belém. Sőt, valami oknál fogva egy szexuális segédeszköznek gondolt, de abból is egy silány példánynak, aki úgyse tudná kielégíteni. Persze ez egy olyan elmélet volt, aminek a gyakorlati igazolására nem került sor. Pár hónappal később visszakozott, azt mondta, nem sikerült olyan embert találnia, aki a nyomomba érhetne. De akkor már késő volt, én nem akartam tőle semmit.
Valaki mástól viszont igen. Janival közel két hónapig voltam együtt. Ez talán kevésnek hangzik, de azért mindannyian tudjuk, hogy a mi világunkban már ez is szinte egy kisebb csoda.
Egy ostoba félreértés miatt lett vége a kapcsolatunknak. Azóta kisebb-nagyobb megszakításokkal próbálkozom. Sok kaland, még több kudarc, de néhány igen kellemes beszélgetés, és igen, néhány kapcsolatkezdemény is van mögöttem.
Köztük volt ő is, akivel ősszel olyan intenzív érzelmekkel vágtunk bele a kapcsolatba, mint talán előtte még senkivel. A testiségből így hát övé lett az ötödik dolog: az utolsó, amit egy olyan embernek tartogattam, aki számít. A vége ismert: leírtam a blogon. Jelenleg ott tartok, hogy már semmi nem maradt annak az embernek, aki valóban számít majd. Semmi, és mégis minden: én magam.
Valaha görcsösen ragaszkodtam ahhoz, hogy párkapcsolatot, vagy ha az nem lehet, hát akkor legalább szexet akarok. Így növekedett aztán a kalandjaim száma egy sokkal magasabb értékre, mint amit valaha is arcpirulás nélkül be mernék vallani. Mára ez elmúlt: a pillanatnyi örömöknél (ami nagy ritkán azért még manapság is előfordul(t?), nem tagadom) sokkal többre értékelem, ha valakivel értelmesen tudok beszélgetni. Akár úgy is, hogy biztosan tudom: soha nem lesz köztünk több, mint egyszerű beszélgetés, vagy jobb esetben barátság. Más talán szánalmasnak találja, de nekem kifejezetten tartást ad, hogy nem találom magam minden héten más ember ágyában.
Azt hiszem, végre megértem. Van, akinek ez huszonegykét évesen sikerül, nekem ez tovább tartott. Gyerekként kissé koravén volt a gondolkodásom, a felnőttkorba érve viszont kifejezetten gyerekes. Nem játékosan gyerekes, hanem véresen komolyan: mintha mindent tudnék a világról. Az érettség egyik jele, ha az ember túljut ezen az állapoton, és rájön, hogy mennyire is esendő, mennyire elenyésző kis része a nagy egésznek. Tud alázattal viseltetni az élet iránt, ugyanakkor nem csak túléli, hanem megéli az életet annak minden szépségével együtt. Ha kell, játékosan, ha kell komolyan, de semmiképpen sem görcsölve.
Későn csöppentem bele ebbe a világba. Néha még ma is azt hiszem, hogy sokmindent kell bepótolnom, de az igazság az, hogy ez minden bizonnyal így volt jó. Ennek épp így kellett megtörténnie, hogy mára az legyek, aki vagyok.